Bika, harangozz!

2017. október 7. (szombat) 9:44 - Várkonyi Balázs

Egy különös legenda máig kering arrafelé, a kis baranyai faluban, a Mecsek-Hegyháton megülő Mánfán. Az Árpád-kori község a törökdúlás idején elpusztult. Jó idő múlva kissé távolabb éledt újjá. De hátrahagyott valamit: a kilenc évszázada emelt, a pusztulást szerencsésen átvészelt templomot.

Az eredetileg román, majd az átépítés során gótikus jegyeket öltött istenházát elvonszolni nem lehetett, maradt a régi helyén, a nyugati irányban fekvő varázsos völgyben. És mert ember arra sokáig nem járt, a természet visszavette azt, ami az övé volt: fával-cserjével körbevette, elzárta. A karcsú kis templom az elvadult növényzet takarásában háborítatlanul állt. De teltek az évtizedek, elmúlt egy évszázad is, és lassan pusztulásnak indult. Az emberek már-már el is feledték.

Aztán történt valami csodás dolog – így szól legalábbis a legenda: az 1700-as években egy elkószált, az erdőbe tévedt bika arra vette az útját, és ahogy az épület körül bóklászott, a szabadon lengő harangkötélbe beleakadt a szarva. Vadul igyekezett kiszabadítani magát, s ahogy rángatta a kötelet, a harang megkondult, egyre hangosabban szólt. A falubéliek rohantak a hang irányába, és megdöbbenve szembesültek: ott állt a megsebzett, viharvert templom, őseik megszentelt háza. Nekifogtak, reparálták, kősebeit begyógyították, s 1742-ben már ott tartották vasárnapi miséiket. És hálával gondoltak a – mai eszünkkel tán sosem volt – bikára…

Ma is jó lenne, ha időnként előkerülne egy bika, hogy ha már az ember oly sokszor nem gondol rá, ő szólaltassa meg helyettünk a vészharangot; amely arra figyelmeztet, hogy veszélybe sodorja magát Európa, hogy bajban körülöttünk a világ, hogy a botrányos iskolatörvénnyel válságba kerül a kárpátaljai gyerekek anyanyelvi kultúrája, és általában a tradíciók, az emberi méltóság. A lélek békéje. A nyugalom.

Pénteken a magyar templomokban a gyásznapra emlékeztetett a harang. Akinek van füle, meghallotta, hogy azt is kiverselték a harangok: gróf Batthyány Lajos miniszterelnök, meghalt: Pest, Neugebäude, 1849. október 6., golyó általi halál. Arad, várárok: nemes eleméri Kiss Ernő altábornagy, cserneki Dessewffy Arisztid tábornok, Schweidel József tábornok, szkárosi Lázár Vilmos ezredes, „por és golyó” általi halál. Nemes Pöltenberg Ernő, nemescsói Török Ignác, Láhner György, Knezić Károly, Nagysándor József, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, gróf Vécsey Károly tábornokok: kötél általi halál.

Azt is hírül vitték talán a harangok, hogy az aradi vértanúknak még csak rendes akasztófa se jutott, a hóhérlegények egy építkezésről szerzett gerendákból ácsoltak hevenyészett bitót; hogy az utolsónak hagyott Vécsey vezérőrnagy, aki elbúcsúzni már senkitől se tudott, a halott Damjanich előtt letérdelve annak kezét csókolta meg; hogy a börtönben meghalt zádorfalvi Lenkey tábornokról azt írták barbár őrei: „fogyatékba jutott”. És hogy Batthyány miniszterelnök utolsó szavai voltak: Éljen a haza!

Harangozz hát az emlékükre mindig te is, bika!

A rovat további hírei: Napraszóló

Egy perc a kisebbségvédelemért

Egy perc a kisebbségvédelemért

2018. február 24. (szombat)

Postafiókomra levél jött. Hajdani osztályfőnököm valamennyi osztálytársamnak elküldte üzenetét, sőt mindenkinek, aki az ő vezetése alatt tanult a bencések győri vagy pannonhalmi gimnáziumában.

Ezüstpénzért soha!

Ezüstpénzért soha!

2018. február 18. (vasárnap)

A címbe foglalt két szó ilyentájt, húsvéthoz közeledve, Pentelei Molnár Jánosról szólva különös felhangot kap. Mert túlmutat a konkrét tartalmán. Mert egy alkotói filozófiára utal. Egy jeles festő tisztességére.

Hová tűnt a rejtélyes T. G.?

Hová tűnt a rejtélyes T. G.?

2018. február 11. (vasárnap)

Mielőtt egy különös esetet, T. G. kalandját próbálnám megfejteni, messziről indítok. Nyílt tanítási nap volt hajdan egy iskolában. Szülő ül a padsor szélén, hogy közelről lássa gyermeke küzdelmét a matekfeladattal. Kisfiú oszt-szoroz, végül az eredményt beírja. De egy „jaj!” kíséretében hirtelen kiradírozza, új számokat ír. Rosszat.

Akit éjszakánként elüt az autó

Akit éjszakánként elüt az autó

2018. február 04. (vasárnap)

A fiatalasszony keze remeg. A babakocsi rázkódik tőle, s benne a pici baba is. Nem tudok szabadulni az élménytől. Tegnap volt. Csöndes délután, az utca szinte néptelen, megyek a dolgaim után, leszegett fejjel. Ekkor éles kiáltást hallok, meglátom a zebra közepén a babakocsis asszonyt, odébb meg egy nagy gázzal elvágtató sportkocsit. Mi történt?

A rejtélyes EVTK

A rejtélyes EVTK

2018. január 31. (szerda)

Utazó személyzet feljelentkezései helye – olvasom a vidéki pályaudvar szolgálati helyiségének ajtaján. A MÁV fura szóhasználatán gyakori utazóként már megedződtem – lásd: a második vágányról szerelvény „jár” ki stb. –, de ez a „feljelentkezés” még engem is meglepett. A mondat kiagyalója a fölösleges igekötők nagy barátja lehet, az állomásfőnök dettó, vagy észre se vette, netán a szolgálati szabályzatban ez vagyon írva.

Ismét életet követelt a Végzet Hegye

Ismét életet követelt a Végzet Hegye

2018. január 29. (hétfő)

Áldozatok jelölték a korábbi kísérletek kudarcait – írtam a Dunaújváros portálon tegnap közölt cikkemben a világ egyik legfélelmetesebb hegyének 1970-es meghódítása kapcsán. Milyen az élet: szinte az írással egy időben két hegymászó ismét kritikus helyzetbe került a hegyen.

A Harmadik Ember

A Harmadik Ember

2018. január 28. (vasárnap)

Nanga Parbat – a Végzet Hegye. A Himalája nyugati vonulatának egyik legfélelmetesebb magaslata. Már áldozatok jelölték a korábbi kísérletek kudarcait, amikor 1970-ben a XX. század egyik legnagyobb alpinistája, a Dél-Tirolban született hegymászólegenda, Reinhold Messner is nekivágott.