Bika, harangozz!

2017. október 7. (szombat) 9:44 - Várkonyi Balázs

Egy különös legenda máig kering arrafelé, a kis baranyai faluban, a Mecsek-Hegyháton megülő Mánfán. Az Árpád-kori község a törökdúlás idején elpusztult. Jó idő múlva kissé távolabb éledt újjá. De hátrahagyott valamit: a kilenc évszázada emelt, a pusztulást szerencsésen átvészelt templomot.

Az eredetileg román, majd az átépítés során gótikus jegyeket öltött istenházát elvonszolni nem lehetett, maradt a régi helyén, a nyugati irányban fekvő varázsos völgyben. És mert ember arra sokáig nem járt, a természet visszavette azt, ami az övé volt: fával-cserjével körbevette, elzárta. A karcsú kis templom az elvadult növényzet takarásában háborítatlanul állt. De teltek az évtizedek, elmúlt egy évszázad is, és lassan pusztulásnak indult. Az emberek már-már el is feledték.

Aztán történt valami csodás dolog – így szól legalábbis a legenda: az 1700-as években egy elkószált, az erdőbe tévedt bika arra vette az útját, és ahogy az épület körül bóklászott, a szabadon lengő harangkötélbe beleakadt a szarva. Vadul igyekezett kiszabadítani magát, s ahogy rángatta a kötelet, a harang megkondult, egyre hangosabban szólt. A falubéliek rohantak a hang irányába, és megdöbbenve szembesültek: ott állt a megsebzett, viharvert templom, őseik megszentelt háza. Nekifogtak, reparálták, kősebeit begyógyították, s 1742-ben már ott tartották vasárnapi miséiket. És hálával gondoltak a – mai eszünkkel tán sosem volt – bikára…

Ma is jó lenne, ha időnként előkerülne egy bika, hogy ha már az ember oly sokszor nem gondol rá, ő szólaltassa meg helyettünk a vészharangot; amely arra figyelmeztet, hogy veszélybe sodorja magát Európa, hogy bajban körülöttünk a világ, hogy a botrányos iskolatörvénnyel válságba kerül a kárpátaljai gyerekek anyanyelvi kultúrája, és általában a tradíciók, az emberi méltóság. A lélek békéje. A nyugalom.

Pénteken a magyar templomokban a gyásznapra emlékeztetett a harang. Akinek van füle, meghallotta, hogy azt is kiverselték a harangok: gróf Batthyány Lajos miniszterelnök, meghalt: Pest, Neugebäude, 1849. október 6., golyó általi halál. Arad, várárok: nemes eleméri Kiss Ernő altábornagy, cserneki Dessewffy Arisztid tábornok, Schweidel József tábornok, szkárosi Lázár Vilmos ezredes, „por és golyó” általi halál. Nemes Pöltenberg Ernő, nemescsói Török Ignác, Láhner György, Knezić Károly, Nagysándor József, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, gróf Vécsey Károly tábornokok: kötél általi halál.

Azt is hírül vitték talán a harangok, hogy az aradi vértanúknak még csak rendes akasztófa se jutott, a hóhérlegények egy építkezésről szerzett gerendákból ácsoltak hevenyészett bitót; hogy az utolsónak hagyott Vécsey vezérőrnagy, aki elbúcsúzni már senkitől se tudott, a halott Damjanich előtt letérdelve annak kezét csókolta meg; hogy a börtönben meghalt zádorfalvi Lenkey tábornokról azt írták barbár őrei: „fogyatékba jutott”. És hogy Batthyány miniszterelnök utolsó szavai voltak: Éljen a haza!

Harangozz hát az emlékükre mindig te is, bika!

A rovat további hírei: Napraszóló

A levéltitok becsülete

A levéltitok becsülete

2017. december 10. (vasárnap)

A véletlen sodort Z. úr mellé. Úgy alakult, hogy egy időt kényszerűen egy helyen kellett töltenünk. Közben többször is alkalom adódott, hogy beszélgessünk, s úgy-ahogy megismerjük egymást. Vagyis hát, megismerni… ez azért egy kicsit túlzás. De az ember röpke ismeretség nyomán is szerezhet valamiféle benyomást. Nekem ez viszonylag hamar sikerült.

Adventbe érve

Adventbe érve

2017. december 03. (vasárnap)

Nézd, ott ballag két ember, már nem vagyunk egyedül. Fotoriporter kolléganőm, Márta derült fel így az idegenek látványán. Hát persze, vasárnap reggel a kihalt, havas mellékúton, ahol sok-sok kilométeren át egy lélek se tűnik föl, szívderítő ez a „nem vagyunk egyedül” érzés. Riportra mentünk: adventnyitó mise, az első gyertyagyújtás a kis pusztai kápolnában. Mint kiderült, az átfagyott emberpár is oda tart. Hiába invitáltuk őket az autóba, köszönettel elhárították: „Megszoktuk mi így…”

Örömutazás

Örömutazás

2017. november 29. (szerda)

Cegléd, Budai út, megálló az 1896-os évszámot viselő 226. jelű őrháznál. Itt szállt vonatra kora reggel huszonkét kis óvodás és négy nevelő. Bevonatoztak a szépen gondozott, hangulatos-platánfás törzsállomásra, leszálltak. A gyerekek izgatottan lesték, mikor jön a Hírös Intercity. Az ő vonatuk.

A vendéglőskirály

A vendéglőskirály

2017. november 28. (kedd)

New York, 1939, Világkiállítás. Zsibongás a csarnokokban, hatalmas tömeg – és az egyik legforgalmasabb pont: egy vendéglő a magyar pavilonban. De nem is csupán „egy” volt ez a hatalmas nemzetközi seregszemle éttermei közül, hanem a legjobb: a Gundel. A híres újság, a New York Herald írta a nap mint nap zsúfolt vendégfogadóról, hogy többet tett Magyarország jó híréért, mint egy hajórakomány turisztikai prospektus.

... de hol van a nagyfater bringája?

... de hol van a nagyfater bringája?

2017. november 26. (vasárnap)

Hetvenes évek: Moszkvába utazik a Magyar Rádió küldöttsége. Sűrű program, „baráti” találkozó vadidegenekkel, veteránokkal, ifjúkommunistákkal, munkásmozgalmi kiállítás, komszomoltörténeti tárlat, a Vörös Hadsereg múzeuma. A delegátusok egyike, őszes hajú férfi már unta sokadszor megnézni szinte ugyanazt. Amikor a háborúban zsákmányolt német fegyvereket mutogatták, jelentkezett, kérdezett: Tessék mondani, a fater bringáját hol találom?

Cihika és az ideges elfajzás

Cihika és az ideges elfajzás

2017. november 19. (vasárnap)

Úgy hívták: Cihika Mihály. A Toldy Gimnázium diákjai már a furcsa név hallatán hangos röhögésben törtek ki, legalábbis az elején. A nevéről persze senki sem tehet, Mihály tanár se, hogy ezt örökölte szüleitől. A gyerekek később alaposan megtanulták, hogy nevetni semmi okuk, félni annál inkább.

Napbúcsúztató Ábel-mesével

Napbúcsúztató Ábel-mesével

2017. november 13. (hétfő)

Esténként, elalvás előtt mindig teszek egy kört a világhálón, hogy tudjam, milyen hírek zárják a napot. De csakis a híreket olvasom, a szabad fórum, a közösségi „csevegő” portál ilyenkor már kerülendő: nem izgatom föl magam azon, hogy miként törik kerékbe oly sokan anyanyelvünket. A közös kincset.