Napbúcsúztató Ábel-mesével

2017. november 13. (hétfő) 19:19 - Várkonyi Balázs

Esténként, elalvás előtt mindig teszek egy kört a világhálón, hogy tudjam, milyen hírek zárják a napot. De csakis a híreket olvasom, a szabad fórum, a közösségi „csevegő” portál ilyenkor már kerülendő: nem izgatom föl magam azon, hogy miként törik kerékbe oly sokan anyanyelvünket. A közös kincset.

Aztán jön a búcsúolvasmány, mi más lenne – szépirodalom. Különösképp ma, amikor a magyar nyelv napja van. Farkaslaka szülöttével, Tamási Áronnal zárom majd ezt a napot, az ő szépséges Ábel-trilógiájának egy darabjával. A nagy erdélyi író szerint „… különböző nyel­vek me­legéből kel­tek ki a különböző népek, me­lye­ket az atya­fiság és az együttes érdek alapján a közös szó szer­ve­zett nem­ze­tekké. (…) A ma­gyarságot is az atya­fiság és az együttes érdek alapján a sors ver­te egy­be; hazát a bátorsággal irányított életösztön szer­zett neki, de nem­zetté a ma­gyar szó te­rem­tet­te.”

Hogy miként kellene bánnunk a nemzetünket egyesítő szóval, azt Tamási egy esszéjében így fogalmazza meg: kegyelet, hűség és becsület illeti a magyar nyelvet. Nos, az interneten a kegyelet és a hűség példáit ritkán látom, az ellenkezőjét számtalanszor. Borcsa János, a kézdivásárhelyi irodalomkritikus a megszólalásról, a nyelvi megnyilvánulásról írja, hogy az egyaránt tükrözhet „Gon­dos­kodást és sze­re­te­tet, il­let­ve gon­dat­lanságot és fe­lelőtlenséget” – embere válogatja…

Tamási Áron regényeiből, novelláiból csakis a gon­dos­kodás és sze­re­te­t példáit kapjuk. Íme…

Ábel a rengetegben

(2. fejezet, részlet)

Én ott maradtam Bolhával a ház előtt, és néztem az esőt, amely nem is esett igazából, hanem párásan és hideg csendben lopakodott a fákra és a földre. Eszembe jutottak a mezei és az erdei állatok: a szelídek, akik egész nyáron ápolták bundájukat, a mostani időszakra; a vadak, akik megszelídültek a borútól, s az égi finom serétek elől megbújnak valahová; a sasmadarak s azoknak apróbb társai, akiknek légbeli útját elöntötte a víz. Eszembe jutottak mind az erdei lakótársaim és mezei rokonaim, akik velem együtt elmélkedtek valahol a természet gyászba borultán, aminthogy tavasszal bizonyosan nem elmélkedtek az ő lakodalmán.

Aztán eszembe jutott anyám is, aki az ablakon keresztül a kicsi szobából nézheti az őszt, melynek párái közül feltámadni lát engemet, egymás után sokszor. És eszembe jutott apám is, akinek gyér bajuszát bizonyosan gyöngyszemekkel rakta teli az ég, s akinek zsíros botján gyermekesen kergetik egymást a cseppek.

Nagyon lenyomott csend ült a havason.

Estefelé járhatott már az idő, s ilyenkor nem háborgatják a fahordók a pásztort. Magának élhet, gyakorolhatja az eszét, énekelhet, vagy törekedhet arra is, hogy nagyokat hazudjék a legmagosabb fánál. Akár úgy is tehet, mint egy jó királyfi, aki gondol egyet, és béjárja a birodalmát.

Gondoltam hát én is egyet, és elindultam.

Először a nagy bükkfát kerestem fel, főleg a két puska miatt, melyeket a hasába rejtettem volt. Megnéztem, hogy az eső nem folyik-e bé valahol rájok, de jól szolgált az odú: jobban, mint az én vadásztudományom, amellyel annyira sem tudtam menni soha, hogy szavukat vegyem a puskáknak. Már régebben is gondoltam arra, hogy a fegyver dolgában valamelyik katonaviselt fahordó embertől leckét veszek, de sohasem mertem eléhozakodni ezzel, tilos lévén a puskám. Most azonban elhatároztam, hogy az első puskaértőt, aki jön, nem eresztem el. Visszatettem szépen a makacs szerszámot, amit Bolhának is minden alkalommal barátságosan megmutattam; aztán pedig továbbindultam az elszontyolodott erdő belseje felé. Itt-ott sűrűbe kerültem, s levertem a gyöngyszemeket, amelyekre levél is hullott mindjárt szemfedőnek. Lassan haladtam, mint akinek sem célja nincs, sem kergetője. Csak bújtam a sűrűben, és az engedékenyebb helyeken lépegettem, s figyelnem sem kellett, mert azt Bolha elvégezte helyettem. Néha előrefutott, hogy kikeresse nekem a komótosabb utat, de leginkább kutatással foglalkozott. Végre, úgy láttam, talált is valamit egy szép bükkfa tövében, mert intett nekem a fejével, és nagy ráncigálásba kezdett. Odamentem, s hát egy cifra szarvazatot erőltet elé a törmelék közül. Segítettem neki, s közös erővel felszínre hoztuk a találmányt. Gazdag fejlődésű agancs volt, a szarvasok királyáé lehetett bizonyosan. Hét ágazat volt rajra, s azokon újabb szarvacskák. Felpróbáltam Bolhának, hogy lám, milyen lenne, ha neki is szarva lenne. De annyira kacagnivaló volt, hogyha valamelyik szarvas így meglátta volna, mindörökre megharagudott volna úgy Bolhára, mint reám. Magamnak is feltettem a fülem mellé, de idétlen szarvas lehettem én is, mert Bolha nevetősen nézett engem, s még kuncogott is, úgy hallottam.

Végre hervadni kezdett az a kevés világosság is, ami volt. Jónak láttam hát hazaindulni a zsákmánnyal, mielőtt a vén szarvaskirály szelleme eléjön valahonnét, s ellopja az utat a lábam alól…

A rovat további hírei: Napraszóló

Lóháton, vaksötétben

Lóháton, vaksötétben

2018. október 14. (vasárnap)

Úgy hívták, Meglepetés Jani. Na jó, persze, hogy nem ez volt a rendes neve, a kiskölykök titulálták így, miután megvitatták, hogy szerintük a Jack a John becézett alakja. És az eredeti név így hangzott: Surprise Jack.

A lóban ló van

A lóban ló van

2018. október 07. (vasárnap)

Patkányok, sorakozó! Jön a Messiás.
Nem felejtem ezt a két mondatot, hogy is felejthetném, hisz egészen kivételes, hogy valaki sorakozót rendel a patkányoknak, s magát Messiásnak nevezi. Pedig a felkentség szikráját se lehetett felfedezni benne, vagyis Pityuban, aki mindig ezt kiáltotta, amikor szénért indult a pincébe.

Gyógyszertár, betegek kórusa

Gyógyszertár, betegek kórusa

2018. szeptember 30. (vasárnap)

No lám, nem vagyok egyedül, de mennyire nem, a gyógyszertár tele van lázas tekintetű, szipákoló, köhécselő emberekkel. Ha a várakozók közül valaki még nem kapta el ezt a mostanában aratni kezdett kórt, soha jobb alkalom, ennyi beteg között ő is könnyen beleesik.

Szántani, hegynek fölfele

Szántani, hegynek fölfele

2018. szeptember 23. (vasárnap)

Hófehér fal, nagy, tiszta felületek, kevés fölaggatott dísz. Feszület – hát persze, egy szerzetes szobájában vagyunk –, aztán két szakrális jelkép, egy festmény, Madonna a kisdeddel. És még valami: fekete-fehér fotó, dombhajlatot látni, a domb élén szántó parasztember. Hegynek fölfelé szánt. Jelkép ez, tán hivatásának jelképe is? – kérdezem a pátert.

Egy korszak mintaembere

Egy korszak mintaembere

2018. szeptember 16. (vasárnap)

Könyvet lapozok. Önvallomás. Életútkrónika. Egy emlék a gyermekkorból: „Apám szabósegéd volt a Neumann cégnél, édesanyám varrónő. Szoba-konyhás lakásban laktunk a Józsefváros szívében, a Mária Terézia téren. Első emlékképeimen anyámat látom. Hallom a varrógép finom zúgását, amelynek a hangjára reggel felébredtünk, este pedig álomba duruzsolt bennünket. A poros térre is emlékszem, ott még az akácfák is fulladoztak a porban. Magas templomtornyot is látok, aminek hegye az égig ért.”

Olvasás, életre-halálra

Olvasás, életre-halálra

2018. szeptember 08. (szombat)

Kelj fel, régen szántanak; Csépeltél-e vetésre? Aki e kétsoros intelmet Szent Mihály havi ajánlásként a szántóvetőknek megfogalmazta, a XVI. század különös figurája volt. Újfaluból, a mai Esztergom pereméről indult a nagyvilágba. Krakkóba tartott, a földkerekség egyik legrégibb egyetemére, amely már két évszázada működött. Beiratkozott.

Emberi erőforrás

Emberi erőforrás

2018. szeptember 01. (szombat)

Vándoriskola. Vajon mond-e még valakinek ez a szó bármi is? Tán azoknak, akik Földvárypusztán tanultak ilyenben. De ők, ha még meg is vannak, nyolcvan év fölött lehetnek. Mert hetvenkét éve, 1946-ban nyílott meg a vándoriskola. Kényszerből.