Napbúcsúztató Ábel-mesével

2017. november 13. (hétfő) 19:19 - Várkonyi Balázs

Esténként, elalvás előtt mindig teszek egy kört a világhálón, hogy tudjam, milyen hírek zárják a napot. De csakis a híreket olvasom, a szabad fórum, a közösségi „csevegő” portál ilyenkor már kerülendő: nem izgatom föl magam azon, hogy miként törik kerékbe oly sokan anyanyelvünket. A közös kincset.

Aztán jön a búcsúolvasmány, mi más lenne – szépirodalom. Különösképp ma, amikor a magyar nyelv napja van. Farkaslaka szülöttével, Tamási Áronnal zárom majd ezt a napot, az ő szépséges Ábel-trilógiájának egy darabjával. A nagy erdélyi író szerint „… különböző nyel­vek me­legéből kel­tek ki a különböző népek, me­lye­ket az atya­fiság és az együttes érdek alapján a közös szó szer­ve­zett nem­ze­tekké. (…) A ma­gyarságot is az atya­fiság és az együttes érdek alapján a sors ver­te egy­be; hazát a bátorsággal irányított életösztön szer­zett neki, de nem­zetté a ma­gyar szó te­rem­tet­te.”

Hogy miként kellene bánnunk a nemzetünket egyesítő szóval, azt Tamási egy esszéjében így fogalmazza meg: kegyelet, hűség és becsület illeti a magyar nyelvet. Nos, az interneten a kegyelet és a hűség példáit ritkán látom, az ellenkezőjét számtalanszor. Borcsa János, a kézdivásárhelyi irodalomkritikus a megszólalásról, a nyelvi megnyilvánulásról írja, hogy az egyaránt tükrözhet „Gon­dos­kodást és sze­re­te­tet, il­let­ve gon­dat­lanságot és fe­lelőtlenséget” – embere válogatja…

Tamási Áron regényeiből, novelláiból csakis a gon­dos­kodás és sze­re­te­t példáit kapjuk. Íme…

Ábel a rengetegben

(2. fejezet, részlet)

Én ott maradtam Bolhával a ház előtt, és néztem az esőt, amely nem is esett igazából, hanem párásan és hideg csendben lopakodott a fákra és a földre. Eszembe jutottak a mezei és az erdei állatok: a szelídek, akik egész nyáron ápolták bundájukat, a mostani időszakra; a vadak, akik megszelídültek a borútól, s az égi finom serétek elől megbújnak valahová; a sasmadarak s azoknak apróbb társai, akiknek légbeli útját elöntötte a víz. Eszembe jutottak mind az erdei lakótársaim és mezei rokonaim, akik velem együtt elmélkedtek valahol a természet gyászba borultán, aminthogy tavasszal bizonyosan nem elmélkedtek az ő lakodalmán.

Aztán eszembe jutott anyám is, aki az ablakon keresztül a kicsi szobából nézheti az őszt, melynek párái közül feltámadni lát engemet, egymás után sokszor. És eszembe jutott apám is, akinek gyér bajuszát bizonyosan gyöngyszemekkel rakta teli az ég, s akinek zsíros botján gyermekesen kergetik egymást a cseppek.

Nagyon lenyomott csend ült a havason.

Estefelé járhatott már az idő, s ilyenkor nem háborgatják a fahordók a pásztort. Magának élhet, gyakorolhatja az eszét, énekelhet, vagy törekedhet arra is, hogy nagyokat hazudjék a legmagosabb fánál. Akár úgy is tehet, mint egy jó királyfi, aki gondol egyet, és béjárja a birodalmát.

Gondoltam hát én is egyet, és elindultam.

Először a nagy bükkfát kerestem fel, főleg a két puska miatt, melyeket a hasába rejtettem volt. Megnéztem, hogy az eső nem folyik-e bé valahol rájok, de jól szolgált az odú: jobban, mint az én vadásztudományom, amellyel annyira sem tudtam menni soha, hogy szavukat vegyem a puskáknak. Már régebben is gondoltam arra, hogy a fegyver dolgában valamelyik katonaviselt fahordó embertől leckét veszek, de sohasem mertem eléhozakodni ezzel, tilos lévén a puskám. Most azonban elhatároztam, hogy az első puskaértőt, aki jön, nem eresztem el. Visszatettem szépen a makacs szerszámot, amit Bolhának is minden alkalommal barátságosan megmutattam; aztán pedig továbbindultam az elszontyolodott erdő belseje felé. Itt-ott sűrűbe kerültem, s levertem a gyöngyszemeket, amelyekre levél is hullott mindjárt szemfedőnek. Lassan haladtam, mint akinek sem célja nincs, sem kergetője. Csak bújtam a sűrűben, és az engedékenyebb helyeken lépegettem, s figyelnem sem kellett, mert azt Bolha elvégezte helyettem. Néha előrefutott, hogy kikeresse nekem a komótosabb utat, de leginkább kutatással foglalkozott. Végre, úgy láttam, talált is valamit egy szép bükkfa tövében, mert intett nekem a fejével, és nagy ráncigálásba kezdett. Odamentem, s hát egy cifra szarvazatot erőltet elé a törmelék közül. Segítettem neki, s közös erővel felszínre hoztuk a találmányt. Gazdag fejlődésű agancs volt, a szarvasok királyáé lehetett bizonyosan. Hét ágazat volt rajra, s azokon újabb szarvacskák. Felpróbáltam Bolhának, hogy lám, milyen lenne, ha neki is szarva lenne. De annyira kacagnivaló volt, hogyha valamelyik szarvas így meglátta volna, mindörökre megharagudott volna úgy Bolhára, mint reám. Magamnak is feltettem a fülem mellé, de idétlen szarvas lehettem én is, mert Bolha nevetősen nézett engem, s még kuncogott is, úgy hallottam.

Végre hervadni kezdett az a kevés világosság is, ami volt. Jónak láttam hát hazaindulni a zsákmánnyal, mielőtt a vén szarvaskirály szelleme eléjön valahonnét, s ellopja az utat a lábam alól…

A rovat további hírei: Napraszóló

Vince nap ígérete

Vince nap ígérete

2018. január 22. (hétfő)

Ez a világ mi vóna, ha egy kis bor nem vóna – tarja a népi szólás. A világ és a borkedvelők szerencséjére olyan még soha nem volt, hogy ne legyen legalább „egy kis bor” annak, aki arra szomjazik.

A műveltség szolgálatosai

A műveltség szolgálatosai

2018. január 22. (hétfő)

Ősi axióma: kultúrája megőrzésén áll vagy bukik egy nemzet léte. És a kultúra tartalmát a történelem által hitelesített értékhalmaz, az irodalom, s tán leginkább a nyelvi minőség határozza meg. A magyar nyelv értékőrei számosan voltak: írók, színészek, a retorika művelői, népi mesemondók etc. Közülük is kiemelkedik Sződemeter szülötte, a XIX. századi nyelvújító, költő, politikus.

Télkóstoló – és emlékezés

Télkóstoló – és emlékezés

2018. január 14. (vasárnap)

Fekete karácsonyunk után három héttel megjött a hó. Nem „alkotott” maradandót… de mégis, a januári tavaszból télbe fordultunk, s a hidegből utánpótlást is ígérnek a meteorológusok.

A jövő múltja

A jövő múltja

2018. január 14. (vasárnap)

Dolgozz, macska, mert megverődöl! Fiamat fenyegettem így, látván, hogy minden sürgetőbb neki, mintsem hogy a vizsgájára készüljön. Csak kajlán vigyorgott. Persze kiskorában is ritkán „verődött”, most meg, egyetemistaként… jól néznénk ki! De hogy miféle macska, akinek dolgoznia kellene, módfelett érdekelte, mintha nem emlékezne rá, pedig sokszor elolvastatta esti meseként.

Kiátkozott szilveszterezők

Kiátkozott szilveszterezők

2017. december 31. (vasárnap)

Van egy nap az évben, amikor a csöndre, nyugalomra vágyó ember sem várja el, hogy szomszédai hang nélkül töltsék az éjszakát. Nem úgy Ligday plébános úr! Szerinte az évbúcsúztató igenis eltelhet némaságban.

Tamások egymás sarkában

Tamások egymás sarkában

2017. december 29. (péntek)

Jó egy hete, december 21-én, a téli napfordulat idején már ünnepeltek a Tamások, s ma újabb alkalom nyílik arra, hogy névnapjukon koccintsanak.

Jánosok napja, borivók ünnepe

Jánosok napja, borivók ünnepe

2017. december 27. (szerda)

Az első keresztény vértanú, István emlékünnepe után egy nappal már a Jánosokra emelhetjük poharunkat. És ez azért is különösképp illő, mert a név ókori viselőjének boros kehely a jelképe.