Napbúcsúztató Ábel-mesével

2017. november 13. (hétfő) 19:19 - Várkonyi Balázs

Esténként, elalvás előtt mindig teszek egy kört a világhálón, hogy tudjam, milyen hírek zárják a napot. De csakis a híreket olvasom, a szabad fórum, a közösségi „csevegő” portál ilyenkor már kerülendő: nem izgatom föl magam azon, hogy miként törik kerékbe oly sokan anyanyelvünket. A közös kincset.

Aztán jön a búcsúolvasmány, mi más lenne – szépirodalom. Különösképp ma, amikor a magyar nyelv napja van. Farkaslaka szülöttével, Tamási Áronnal zárom majd ezt a napot, az ő szépséges Ábel-trilógiájának egy darabjával. A nagy erdélyi író szerint „… különböző nyel­vek me­legéből kel­tek ki a különböző népek, me­lye­ket az atya­fiság és az együttes érdek alapján a közös szó szer­ve­zett nem­ze­tekké. (…) A ma­gyarságot is az atya­fiság és az együttes érdek alapján a sors ver­te egy­be; hazát a bátorsággal irányított életösztön szer­zett neki, de nem­zetté a ma­gyar szó te­rem­tet­te.”

Hogy miként kellene bánnunk a nemzetünket egyesítő szóval, azt Tamási egy esszéjében így fogalmazza meg: kegyelet, hűség és becsület illeti a magyar nyelvet. Nos, az interneten a kegyelet és a hűség példáit ritkán látom, az ellenkezőjét számtalanszor. Borcsa János, a kézdivásárhelyi irodalomkritikus a megszólalásról, a nyelvi megnyilvánulásról írja, hogy az egyaránt tükrözhet „Gon­dos­kodást és sze­re­te­tet, il­let­ve gon­dat­lanságot és fe­lelőtlenséget” – embere válogatja…

Tamási Áron regényeiből, novelláiból csakis a gon­dos­kodás és sze­re­te­t példáit kapjuk. Íme…

Ábel a rengetegben

(2. fejezet, részlet)

Én ott maradtam Bolhával a ház előtt, és néztem az esőt, amely nem is esett igazából, hanem párásan és hideg csendben lopakodott a fákra és a földre. Eszembe jutottak a mezei és az erdei állatok: a szelídek, akik egész nyáron ápolták bundájukat, a mostani időszakra; a vadak, akik megszelídültek a borútól, s az égi finom serétek elől megbújnak valahová; a sasmadarak s azoknak apróbb társai, akiknek légbeli útját elöntötte a víz. Eszembe jutottak mind az erdei lakótársaim és mezei rokonaim, akik velem együtt elmélkedtek valahol a természet gyászba borultán, aminthogy tavasszal bizonyosan nem elmélkedtek az ő lakodalmán.

Aztán eszembe jutott anyám is, aki az ablakon keresztül a kicsi szobából nézheti az őszt, melynek párái közül feltámadni lát engemet, egymás után sokszor. És eszembe jutott apám is, akinek gyér bajuszát bizonyosan gyöngyszemekkel rakta teli az ég, s akinek zsíros botján gyermekesen kergetik egymást a cseppek.

Nagyon lenyomott csend ült a havason.

Estefelé járhatott már az idő, s ilyenkor nem háborgatják a fahordók a pásztort. Magának élhet, gyakorolhatja az eszét, énekelhet, vagy törekedhet arra is, hogy nagyokat hazudjék a legmagosabb fánál. Akár úgy is tehet, mint egy jó királyfi, aki gondol egyet, és béjárja a birodalmát.

Gondoltam hát én is egyet, és elindultam.

Először a nagy bükkfát kerestem fel, főleg a két puska miatt, melyeket a hasába rejtettem volt. Megnéztem, hogy az eső nem folyik-e bé valahol rájok, de jól szolgált az odú: jobban, mint az én vadásztudományom, amellyel annyira sem tudtam menni soha, hogy szavukat vegyem a puskáknak. Már régebben is gondoltam arra, hogy a fegyver dolgában valamelyik katonaviselt fahordó embertől leckét veszek, de sohasem mertem eléhozakodni ezzel, tilos lévén a puskám. Most azonban elhatároztam, hogy az első puskaértőt, aki jön, nem eresztem el. Visszatettem szépen a makacs szerszámot, amit Bolhának is minden alkalommal barátságosan megmutattam; aztán pedig továbbindultam az elszontyolodott erdő belseje felé. Itt-ott sűrűbe kerültem, s levertem a gyöngyszemeket, amelyekre levél is hullott mindjárt szemfedőnek. Lassan haladtam, mint akinek sem célja nincs, sem kergetője. Csak bújtam a sűrűben, és az engedékenyebb helyeken lépegettem, s figyelnem sem kellett, mert azt Bolha elvégezte helyettem. Néha előrefutott, hogy kikeresse nekem a komótosabb utat, de leginkább kutatással foglalkozott. Végre, úgy láttam, talált is valamit egy szép bükkfa tövében, mert intett nekem a fejével, és nagy ráncigálásba kezdett. Odamentem, s hát egy cifra szarvazatot erőltet elé a törmelék közül. Segítettem neki, s közös erővel felszínre hoztuk a találmányt. Gazdag fejlődésű agancs volt, a szarvasok királyáé lehetett bizonyosan. Hét ágazat volt rajra, s azokon újabb szarvacskák. Felpróbáltam Bolhának, hogy lám, milyen lenne, ha neki is szarva lenne. De annyira kacagnivaló volt, hogyha valamelyik szarvas így meglátta volna, mindörökre megharagudott volna úgy Bolhára, mint reám. Magamnak is feltettem a fülem mellé, de idétlen szarvas lehettem én is, mert Bolha nevetősen nézett engem, s még kuncogott is, úgy hallottam.

Végre hervadni kezdett az a kevés világosság is, ami volt. Jónak láttam hát hazaindulni a zsákmánnyal, mielőtt a vén szarvaskirály szelleme eléjön valahonnét, s ellopja az utat a lábam alól…

A rovat további hírei: Napraszóló

Cihika és az ideges elfajzás

Cihika és az ideges elfajzás

2017. november 19. (vasárnap)

Úgy hívták: Cihika Mihály. A Toldy Gimnázium diákjai már a furcsa név hallatán hangos röhögésben törtek ki, legalábbis az elején. A nevéről persze senki sem tehet, Mihály tanár se, hogy ezt örökölte szüleitől. A gyerekek később alaposan megtanulták, hogy nevetni semmi okuk, félni annál inkább.

Üzenet a múltból

Üzenet a múltból

2017. november 12. (vasárnap)

Rég volt. Egy barát házaspár nekivágott Ausztriának. Építészként egy nemes feladat jutott nekik, nem állhattak ellen a kísértésnek. Mentek, terveztek, aztán odakint ragadtak. Kisfiuk akkor hat-hétéves lehetett. Rajzkészségét az óvoda csodálta, megkönnyezték, amikor a szeretnivaló kissrác elment. Ritkán jöttek haza, szülei egyvégtében az új kihívásokat keresték.

Amikor elmaradt a hajnal

Amikor elmaradt a hajnal

2017. november 04. (szombat)

Kezdetben volt az éjsötét. A falióra tizenkettőt mutatott, majd egy pillanat – és a naptár november harmadikáról negyedikére lépett. Eltelt egy óra, kettő, három, az ország aludt, békét álmodott, s nem tudta, hogy valahol már tankok dübörögnek, csak még a zaj nem hallik idáig. Négy óra lett.

Amikor még élt a remény…

Amikor még élt a remény…

2017. október 31. (kedd)

1956. október 31-ét írtak. A forradalom és szabadságharc pentelei krónikájában ez a nap fordulópont: megalakultak a néphatalmi testületek, a nemzeti bizottság, a helyi munkástanács, és a tüzérezred tisztjei részvételével a forradalmi katonai tanács. A feloszlatott DISZ-szervezet szerepét átvette a forradalmi ifjúsági bizottság. Az előző napok véráldozattal is járó történései után a konszolidáció jelei mutatkoztak.

Három jeles nap – az egykoriak tiszteletében

Három jeles nap – az egykoriak tiszteletében

2017. október 31. (kedd)

Emlékezésre késztető dátumok egymás nyomában: ma a protestánsok tartják ünnepüket, szerdán a katolikusok mindenszentek napját ülik, csütörtökön pedig valamennyien az elment hozzátartozóinkra és barátainkra gondolunk.

Enter – A következetesség embere

Enter – A következetesség embere

2017. október 30. (hétfő)

A vasárnapi vihar a négy fal közé szorított. Számítógép bekapcsolva, lássuk, mi hír „odakintről”. Elhűlve nézem a Dunaújváros hírportál fotóit a szél pusztításáról. Olvasom a mindegyre frissülő helyzetjelentést a Magyar útnál meg a körforgónál történtekről, a nagyvenyimi, bodajki, csákvári kártételről, és sorjáznak a hírek. A szélnek nincs nyugta.

További sorsa nem ismert…

További sorsa nem ismert…

2017. október 29. (vasárnap)

Volt egyszer egy ember. Nem, hiába csábít a gyermekmondóka a folytatásra, szakálla nem volt kender, még csak nem is mászott föl arra a bizonyos fára, legalábbis nincs adat ennek az embernek a mászási szokásairól. Az viszont biztos, ha nem is a sárba, de leesett. Zuhant. Nagyot.