Örömutazás

2017. november 29. (szerda) 19:04 - Várkonyi Balázs

Cegléd, Budai út, megálló az 1896-os évszámot viselő 226. jelű őrháznál. Itt szállt vonatra kora reggel huszonkét kis óvodás és négy nevelő. Bevonatoztak a szépen gondozott, hangulatos-platánfás törzsállomásra, leszálltak. A gyerekek izgatottan lesték, mikor jön a Hírös Intercity. Az ő vonatuk.

Eddig a képzelet, mostantól a személyes tapasztalat.

Cegléd állomás – hallatszik a peronról a hangosbeszélő szava. Kisvártatva gyerekzsivaj tölti meg a vagont, apróságok vágtatnak be, felnőttek próbálják lassabb tempóra bírni őket, a már Pest óta egykedvűen ücsörgő utasok felélénkülnek, kíváncsian nézik a jókedvű seregletet. A zsivaj láthatóan senkit nem zavar, hát persze, kinek ne lenne tapasztalata legalább egy gyermek, vagy unoka, netán kistestvér természetes izgalmi reakcióiról… A kicsik bevackolnak a helyükre, csivitelnek, földobottak. Megindul a vonat.

Fiatal kalauznő érkezik. Jegyek a kezébe, ekkor valami zavar támad. A legközelebb ülők is csak hangfoszlányokat hallanak, de lassan érteni vélik: a kocsi helyjegyes, az apróságoknak pedig valószínűleg nincs ilyen bilétájuk, csak ami a többi kocsiba szól. Az emberek drukkolni kezdenek: nehogy átparancsolják a kicsiket a másik vagonba! Inkább én adom át a helyem – mondja valaki. Többen bólogatnak. Hamar kiderül, aggdalomra nincs ok, az emberséges kalauzlány inkább szabályt szeg, mintsem hogy elszomorítsa a gyerekeket. Persze, hogy maradhatnak. Elismerő szó a köszönet.

 

Egy mosolygós, barna óvónőtől megtudom: Cegléd észak-nyugati csücskéből valók, onnét, ahol az Öregszőlőket is lelni. Pici óvoda az övék, negyvennégy kisgyereket gondoznak. (Szeretettel, türelemmel – ezt már én szűröm le a nevelők gesztusaiból.) És – mondja a hölgy – sok a nehéz sorsú kicsi, van, aki ezelőtt még vonaton sem ült soha. Leplezni próbálom a csodálkozást, aligha sikerül. De miért is a meghökkenés azon, hogy nem egyformák az életesélyek itt meg ott? Hisz’ sokszor jártam az országot, jaj, tapasztaltam épp eleget…

Az apróságok mondják: a Ciróka bábszínházba készülnek, nagyon várják! Kis hátizsák mindegyiknél, benne az élelem – természetes, hogy otthonit kapnak tízóraira meg ebédre is, nem drága büféétket. Kecskemét állomás következik – hallatszik a géphang, a rokonszenves fiatal kalauznő jön, jó szórakozást kíván a kicsiknek, azok integetve, mosolyogva búcsúznak. Leszállnak, a peronon sorba rendeződnek. Irány a bábszínház! A fent maradt utasokra csönd borul. Meg különös, bántó ürességérzet…

A rovat további hírei: Napraszóló

Lóháton, vaksötétben

Lóháton, vaksötétben

2018. október 14. (vasárnap)

Úgy hívták, Meglepetés Jani. Na jó, persze, hogy nem ez volt a rendes neve, a kiskölykök titulálták így, miután megvitatták, hogy szerintük a Jack a John becézett alakja. És az eredeti név így hangzott: Surprise Jack.

A lóban ló van

A lóban ló van

2018. október 07. (vasárnap)

Patkányok, sorakozó! Jön a Messiás.
Nem felejtem ezt a két mondatot, hogy is felejthetném, hisz egészen kivételes, hogy valaki sorakozót rendel a patkányoknak, s magát Messiásnak nevezi. Pedig a felkentség szikráját se lehetett felfedezni benne, vagyis Pityuban, aki mindig ezt kiáltotta, amikor szénért indult a pincébe.

Gyógyszertár, betegek kórusa

Gyógyszertár, betegek kórusa

2018. szeptember 30. (vasárnap)

No lám, nem vagyok egyedül, de mennyire nem, a gyógyszertár tele van lázas tekintetű, szipákoló, köhécselő emberekkel. Ha a várakozók közül valaki még nem kapta el ezt a mostanában aratni kezdett kórt, soha jobb alkalom, ennyi beteg között ő is könnyen beleesik.

Szántani, hegynek fölfele

Szántani, hegynek fölfele

2018. szeptember 23. (vasárnap)

Hófehér fal, nagy, tiszta felületek, kevés fölaggatott dísz. Feszület – hát persze, egy szerzetes szobájában vagyunk –, aztán két szakrális jelkép, egy festmény, Madonna a kisdeddel. És még valami: fekete-fehér fotó, dombhajlatot látni, a domb élén szántó parasztember. Hegynek fölfelé szánt. Jelkép ez, tán hivatásának jelképe is? – kérdezem a pátert.

Egy korszak mintaembere

Egy korszak mintaembere

2018. szeptember 16. (vasárnap)

Könyvet lapozok. Önvallomás. Életútkrónika. Egy emlék a gyermekkorból: „Apám szabósegéd volt a Neumann cégnél, édesanyám varrónő. Szoba-konyhás lakásban laktunk a Józsefváros szívében, a Mária Terézia téren. Első emlékképeimen anyámat látom. Hallom a varrógép finom zúgását, amelynek a hangjára reggel felébredtünk, este pedig álomba duruzsolt bennünket. A poros térre is emlékszem, ott még az akácfák is fulladoztak a porban. Magas templomtornyot is látok, aminek hegye az égig ért.”

Olvasás, életre-halálra

Olvasás, életre-halálra

2018. szeptember 08. (szombat)

Kelj fel, régen szántanak; Csépeltél-e vetésre? Aki e kétsoros intelmet Szent Mihály havi ajánlásként a szántóvetőknek megfogalmazta, a XVI. század különös figurája volt. Újfaluból, a mai Esztergom pereméről indult a nagyvilágba. Krakkóba tartott, a földkerekség egyik legrégibb egyetemére, amely már két évszázada működött. Beiratkozott.

Emberi erőforrás

Emberi erőforrás

2018. szeptember 01. (szombat)

Vándoriskola. Vajon mond-e még valakinek ez a szó bármi is? Tán azoknak, akik Földvárypusztán tanultak ilyenben. De ők, ha még meg is vannak, nyolcvan év fölött lehetnek. Mert hetvenkét éve, 1946-ban nyílott meg a vándoriskola. Kényszerből.