Eddig a képzelet, mostantól a személyes tapasztalat.

Cegléd állomás – hallatszik a peronról a hangosbeszélő szava. Kisvártatva gyerekzsivaj tölti meg a vagont, apróságok vágtatnak be, felnőttek próbálják lassabb tempóra bírni őket, a már Pest óta egykedvűen ücsörgő utasok felélénkülnek, kíváncsian nézik a jókedvű seregletet. A zsivaj láthatóan senkit nem zavar, hát persze, kinek ne lenne tapasztalata legalább egy gyermek, vagy unoka, netán kistestvér természetes izgalmi reakcióiról… A kicsik bevackolnak a helyükre, csivitelnek, földobottak. Megindul a vonat.

Fiatal kalauznő érkezik. Jegyek a kezébe, ekkor valami zavar támad. A legközelebb ülők is csak hangfoszlányokat hallanak, de lassan érteni vélik: a kocsi helyjegyes, az apróságoknak pedig valószínűleg nincs ilyen bilétájuk, csak ami a többi kocsiba szól. Az emberek drukkolni kezdenek: nehogy átparancsolják a kicsiket a másik vagonba! Inkább én adom át a helyem – mondja valaki. Többen bólogatnak. Hamar kiderül, aggdalomra nincs ok, az emberséges kalauzlány inkább szabályt szeg, mintsem hogy elszomorítsa a gyerekeket. Persze, hogy maradhatnak. Elismerő szó a köszönet.

Egy mosolygós, barna óvónőtől megtudom: Cegléd észak-nyugati csücskéből valók, onnét, ahol az Öregszőlőket is lelni. Pici óvoda az övék, negyvennégy kisgyereket gondoznak. (Szeretettel, türelemmel – ezt már én szűröm le a nevelők gesztusaiból.) És – mondja a hölgy – sok a nehéz sorsú kicsi, van, aki ezelőtt még vonaton sem ült soha. Leplezni próbálom a csodálkozást, aligha sikerül. De miért is a meghökkenés azon, hogy nem egyformák az életesélyek itt meg ott? Hisz’ sokszor jártam az országot, jaj, tapasztaltam épp eleget…

Az apróságok mondják: a Ciróka bábszínházba készülnek, nagyon várják! Kis hátizsák mindegyiknél, benne az élelem – természetes, hogy otthonit kapnak tízóraira meg ebédre is, nem drága büféétket. Kecskemét állomás következik – hallatszik a géphang, a rokonszenves fiatal kalauznő jön, jó szórakozást kíván a kicsiknek, azok integetve, mosolyogva búcsúznak. Leszállnak, a peronon sorba rendeződnek. Irány a bábszínház! A fent maradt utasokra csönd borul. Meg különös, bántó ürességérzet…