Üzenet a múltból

2017. november 12. (vasárnap) 8:32 - Várkonyi Balázs

Rég volt. Egy barát házaspár nekivágott Ausztriának. Építészként egy nemes feladat jutott nekik, nem állhattak ellen a kísértésnek. Mentek, terveztek, aztán odakint ragadtak. Kisfiuk akkor hat-hétéves lehetett. Rajzkészségét az óvoda csodálta, megkönnyezték, amikor a szeretnivaló kissrác elment. Ritkán jöttek haza, szülei egyvégtében az új kihívásokat keresték.

Az egyik tragédiát hozott. Avatóra mentek, új munkájuk megdicsőülésére… és sosem értek oda. Autójuk fának csapódott. Az elárvult fiúcskát kint élő rokona vette gondjaiba. Azóta tán kétszer volt idehaza.

Most üzenetet kaptam tőle. Karácsonyra hazajön. Segítségemet kéri: el kell jutnia sokfelé, de gyermekemlékei már szétfoszlottak, jó lenne, ha gardíroznám. Készséggel. Mi lenne kíváncsisága tárgya? Sorolja. A bakancslista nem hosszú: a főváros, ott is különösképp a budai várhegy, történelmi emlékek, aztán a Sissi-kastély… Itt megtorpanok, aztán leesik, hogy a gödöllői királyi kastélyról lenne szó, ám egy már félig osztrákká lett fiúnak a császári fenség, Wittelsbach Erzsébet magyar királyné persze hogy egyszerűen csak Sissi.

Megyünk tovább, alakul az útiterv, Esztergom, Visegrád, aztán Fehérvár, érdekli a barokk, meg egy kicsit a szocreál, amiről csak képeket látott eddig, tudni kell erről is, mert szülei példájára ő is építésznek készül. Ez a kívánság is teljesíthető, az útitervbe bekerül Újváros. Még valami? És jön a meglepetés: Balatonfűzfő, mámai romtemplom… Kezem megtorpan, a csetelés egy pillanatra megszakad – honnan hallott ez a fiú Mámáról, meg az ottani varázslatos templommaradványról? Mire ő: Robert Julian Horkytól – írja. Hát persze, mi sem természetesebb, egy magyar gyerek Bécsben összefut a világhírű fuvolista-zeneszerzővel, aki azt mondja neki: Ungarn, Máma… Valahogy így – replikázik a srác. Elmondja, gimnáziuma Horky-sorozatot rendezett, váratlanul betoppant a mester, velük volt késő estig, mesélt, még az országunkról is.

Igen, Robert Julian szereti Magyarországot.

Emléket idéz az agy. Egy régi nyári estét. Lassan besötétedik Csopakon. A strand kiürült, előtte a széles út megtelt. Korzózik a vendégsereg. A borhetek közönsége a szabadtéri kimérésekben kóstolgat, de nekünk idő van, indulunk Fűzfőre. A mámai templomhoz. Ott ismét csak tömeg.

Sötét, csak a holdvilág derít némi fényt a túlvilágian szép látványra: a sok évszázados templom romjaira. Aztán éles fénysugár, nyalábjában megjelenik egy beszédes tekintetű, szakállas férfi, kezében fuvola villan, színezüst – mondja egy beavatott –, és a delejes kisugárzású ember játszani kezd. Amilyen hátborzongató a háttér homályában a rom, olyan hátborzongató a zene, a közönség dermedten hallgatja a Kristálybarlangok hangjait, aztán jön A hegy látomása, majd A belső csend – ekkor már tényleg félig néma fuvola, alig hallható, misztikus hangok jönnek elő belőle, de éppen az a félelmetesen szép… mint Jarre Oxoigene-trilógiája, csak más, noha rokon.

Hát így lesz, hogy egy osztrák művész fedezteti fel egy magyar fiúval az országát…

A rovat további hírei: Napraszóló

Ezüstpénzért soha!

Ezüstpénzért soha!

2018. február 18. (vasárnap)

A címbe foglalt két szó ilyentájt, húsvéthoz közeledve, Pentelei Molnár Jánosról szólva különös felhangot kap. Mert túlmutat a konkrét tartalmán. Mert egy alkotói filozófiára utal. Egy jeles festő tisztességére.

Hová tűnt a rejtélyes T. G.?

Hová tűnt a rejtélyes T. G.?

2018. február 11. (vasárnap)

Mielőtt egy különös esetet, T. G. kalandját próbálnám megfejteni, messziről indítok. Nyílt tanítási nap volt hajdan egy iskolában. Szülő ül a padsor szélén, hogy közelről lássa gyermeke küzdelmét a matekfeladattal. Kisfiú oszt-szoroz, végül az eredményt beírja. De egy „jaj!” kíséretében hirtelen kiradírozza, új számokat ír. Rosszat.

Akit éjszakánként elüt az autó

Akit éjszakánként elüt az autó

2018. február 04. (vasárnap)

A fiatalasszony keze remeg. A babakocsi rázkódik tőle, s benne a pici baba is. Nem tudok szabadulni az élménytől. Tegnap volt. Csöndes délután, az utca szinte néptelen, megyek a dolgaim után, leszegett fejjel. Ekkor éles kiáltást hallok, meglátom a zebra közepén a babakocsis asszonyt, odébb meg egy nagy gázzal elvágtató sportkocsit. Mi történt?

A rejtélyes EVTK

A rejtélyes EVTK

2018. január 31. (szerda)

Utazó személyzet feljelentkezései helye – olvasom a vidéki pályaudvar szolgálati helyiségének ajtaján. A MÁV fura szóhasználatán gyakori utazóként már megedződtem – lásd: a második vágányról szerelvény „jár” ki stb. –, de ez a „feljelentkezés” még engem is meglepett. A mondat kiagyalója a fölösleges igekötők nagy barátja lehet, az állomásfőnök dettó, vagy észre se vette, netán a szolgálati szabályzatban ez vagyon írva.

Ismét életet követelt a Végzet Hegye

Ismét életet követelt a Végzet Hegye

2018. január 29. (hétfő)

Áldozatok jelölték a korábbi kísérletek kudarcait – írtam a Dunaújváros portálon tegnap közölt cikkemben a világ egyik legfélelmetesebb hegyének 1970-es meghódítása kapcsán. Milyen az élet: szinte az írással egy időben két hegymászó ismét kritikus helyzetbe került a hegyen.

A Harmadik Ember

A Harmadik Ember

2018. január 28. (vasárnap)

Nanga Parbat – a Végzet Hegye. A Himalája nyugati vonulatának egyik legfélelmetesebb magaslata. Már áldozatok jelölték a korábbi kísérletek kudarcait, amikor 1970-ben a XX. század egyik legnagyobb alpinistája, a Dél-Tirolban született hegymászólegenda, Reinhold Messner is nekivágott.

Vince nap ígérete

Vince nap ígérete

2018. január 22. (hétfő)

Ez a világ mi vóna, ha egy kis bor nem vóna – tarja a népi szólás. A világ és a borkedvelők szerencséjére olyan még soha nem volt, hogy ne legyen legalább „egy kis bor” annak, aki arra szomjazik.