Ősi karácsonyi csemegénk: a bejgli. Vagyis nem! Pontosítok: nem egészen. Persze az „ősi” fogalom értelmezése elég tág lehet, de mégis: sok évszázadig csak a mákos guba, meg a kelt tésztából készült kalács a volt a valóban tradicionális karácsonyi édesség a magyar asztalon.
A gyúrt tésztából tekert, mákkal-dióval töltött, eredetileg patkó formájú bejgli – finomkodók beigliként írják – német földről származik, s csak a XIX. század derekán kezdett nálunk meghonosodni. Aztán olyan népszerűségre tett szert, hogy máig nem hiányozhat az ünnepi kínálatból. És valósággal eteti magát, faljuk is, olykor szinte rosszullétig, majd panaszkodunk: bejglimérgezést kaptam…
Szenteste a hagyományos menü része a halászlé és a töltött káposzta. Mármint – ma. Egykor magyar nyelvterületen a napnyugtával kezdődő lakoma, régi elnevezéssel „bővedeste” jobbára böjtös volt. Jellemzően hüvelyesek, bab vagy lencse, és persze főtt vagy kelt tészta került az asztalra, zárásként pedig alma és dió. A manapság újév napján szinte kötelező babot és lencsét a népi hiedelem a szerencsehozó, pénzt ígérő ételek közé sorolta.
Egykor sok helyütt lucabúzát tettek a vacsoraasztalra, mert a Luca-napkor elültetett és karácsonyra kihajtott növény a vélekedés szerint a jövőbeli bőséget garantálja, csakúgy, mint az asztal alá tett szalma, széna, gabona. A vacsora morzsájának gyógyító erőt tulajdonítottak, így azt összeszedték és betegség idejére félretették.
!["Nagyon adta magát ez a város"](/sites/all/files/styles/rovat/public/images/news/bev/18983.jpg?h=3a807c1c ""Nagyon adta magát ez a város"")
