Nézd, ott ballag két ember, már nem vagyunk egyedül. Fotoriporter kolléganőm, Márta derült fel így az idegenek látványán. Hát persze, vasárnap reggel a kihalt, havas mellékúton, ahol sok-sok kilométeren át egy lélek se tűnik föl, szívderítő ez a „nem vagyunk egyedül” érzés. Riportra mentünk: adventnyitó mise, az első gyertyagyújtás a kis pusztai kápolnában. Mint kiderült, az átfagyott emberpár is oda tart. Hiába invitáltuk őket az autóba, köszönettel elhárították: „Megszoktuk mi így…”
Közel volt már a végcél, odaértünk, s percek múlva a gyalogos emberpár is. Levették a kucsmát-kendőt meg a nagykabátot, s akkor tűn föl: milyen idősek! De öregen, már gyengén, megvékonyodottan is mentek a szertartásra, mint mindig, háromnegyed évszázadon át, nyári hőségben vagy téli fagyban. Hogy lenne áldozat ez tőlünk? – kérdezett vissza a férfi, amikor erre tereltem volna a szót, és a keresztény ember kötelességét említette. Sápadt arcú felesége bólogatott hozzá.
Mint akkor, jó pár évvel ezelőtt, most is – úgy tűnik – havas napok után érünk be az adventbe. Úrjövet – fogalmaz röviden a szakrális nyelv, vagyis a Megváltó eljövetelét váró idő, amikor az adventi koszorú egy-egy gyertyáját vasárnaponként meggyújtja minden ember. Vagyis – aki a hagyományok őrzője. És ez nem feltétlenül jelent egyházhoz kötődést, hiszen a vallási rítus az évszázadok során az egyetemes magyar tradíciórend részévé vált.
A karácsonyi várakozás, a készülődés heteiről a hajdani nagy néprajztudós, Bálint Sándor mondta: ez a tél ráérős, eszmélkedő csöndjének ideje. Na, az eszmélkedő csönd Sándor bácsi réges-rég történt elmenetele óta jórészt eltűnt. Vagy csak a pusztákon, a tanyavilágban, az elzárt kis közösségekben él tovább. Nagy kár, de ezt a városi ember nem éli meg túl drámaian. Napjaink nem kedveznek se a csöndnek, se a nyugalmas elmélkedésnek. A szülők sem a betlehemi istállóról, a marhavályú-jászolról meg a háromkirályok látogatásáról mesélnek csemetéiknek, nincs ma ilyenre idő, és hiába keseregnénk a szokások változásáról. Csak az a baj, hogy ami marad – vagyis: ajándék, vígság, ünnepi lakoma – nem épp az, amit az ember az ünnep múltán sokáig a szívében hordozhat. Hiába, a röpke örömök ideje van.
Mégis, van valami, ami túlélt időt, életstílusváltást: az együttérzés. A rászorulók segítése az ünnep előtt. Ma is összeszorult szívvel emlékszem az ismerős kisgyerekre, aki a kérdésre, hogy mi lesz az ünnepi vacsora, azt válaszolta: úgy tudja, bundás kenyér. Egyszer kellett csak szólni, s három család mozdult meg, hogy széppé tegye a kicsi és szülei karácsonyát.
Az az idő persze messze van már, amikor a falvak templomjáró népe felosztotta, hogy ki melyik nehéz sorsú gyermekes családot veszi pártfogásába; ma már nem ennyire személyes a segítség, de az ünnep előtti akciók mutatják, hogy a szolidaritás nem veszett ki nyomtalanul. Újvárosban is évről évre erősebb ez a készség, s a rászorulók ahhoz érezhetnek hasonlót, mint ott, azon a havas téli úton kolléganőm: hogy nincsenek egyedül.
