Sajnáljuk, amikor elmegy. Pedig érkezésekor indulat fogadja, hiszen megjön nagy széllel, faggyal, olykor meg hatalmas hóval… kinek hiányzott? Van valami tragikus a létében; mert elhozza karácsonyt, a meghitt ünnepet, de a hétköznapokon a hajnali köd meg a metsző hideg beszél a rossz természetéről.
Íróink némelyike sem kíméli. Krúdy például szinte megvetően leöregemberezi – lásd a fergeteges kis abszurdot, a December, öregember című novellát.
Még a bolondját is járatja az író szegény Decemberrel, amikor efféle képtelen jelenésekhez hívja tanúként, olvassuk csak: „… midőn Londri kisasszony reggeli fürdését végezte a behavazott kertben, az egyik gyümölcsfáról egy ősz hajú, mezítelen ember ugrott le, és üldözőbe vette a tanítónőt. Vad hajsza kerekedett a gyermekjátékdoboz nagyságú udvarban. A habfehér leány eleinte lepkekönnyedséggel, mint a cinke ugrik egyik ágról a másikra, repült a pergamentszínű öreg elől. Láthatólag tetszett neki a játék, egyik fától a másikhoz osont, és tán kacagott is, amikor az öreg elbotlott a hókupacban, s bukfencet vetett, mint a nyúl, mikor meglövik.”
De ez még mind nem elég! Krúdy Gyula bácsi a történet végén a szánandó hónapnévadót még cinikus vénségként is ábrázolja, tessék: „Olyan hideg nap volt akkor, hogy a verebek megfagytak a fákon. Az iskolaszolga elfűrészelte egyik ujját. A varjak már délben a torony körül helyezkedtek el. … A fagyos porral behintett szakállú December halkan nevetgélt az erdők, hegyek és bástyák felé boruló csendben, mint egy vörösborarcú öregember….”
Még szerencse, hogy vigasztalódhatunk Tamási Áronnal: ő barátsággal szól az esztendő – a halhatatlan öreg – tizenkét fia közül a legidősebbről. Öreg fiú, December – így nevezi a tizenkettediket, és leírja, hogyan fogadta novellája gyermek hőse az érkező hónapot: „Leültettem közel a kályhához, s ami jó falat és üdítőital volt a házamnál, azt mind odahordtam neki. Jónéven is vette ezt a figyelmet, mert a vonásai hamarosan és láthatólag enyhülni kezdtek, s a szemében a fény is nemsokára rokon lett a csillagok fényével.” A Gyermek aztán hallgatja. Az Öreg fiú pedig beszél.
„… mindenkinek kiosztom a hideg igazságait, és különösen megdidergetem azt, aki békétlen dologban járja az utakat. A városokban felvirágoztatom a színházakat, s a falvakban is az éneket és a táncot, adván azonban elegendő pihenést is a föld munkásainak. A fákat fehérbe gyöngyözöm, a madaraknak búvóhelyeket ajánlok, a medve álmait mézzel békenem, és a nyári bűnök miatt éheztetem a farkasokat. Néha ropogósra készítem a havat, s máskor megpuhítom, hogy ne unja magát. S amit legjobban szeretek, mesét mondok az embereknek, de azok között is legfőképpen a gyermekeknek és a szegényeknek.”
Igen, ez a mesék ideje. S a mesék közt legvalóságosabb, a betlehemi még hátravan, amelyről az Öreg fiú mondja: „November meggyászolja a bajba jutott világot, melyet én már csak mesével tudok hitben megtartani, de én megtartom őt a hitben, egészen addig a napig, amíg eljön a Messiás a földre.”
