A címbe foglalt két szó ilyentájt, húsvéthoz közeledve, Pentelei Molnár Jánosról szólva különös felhangot kap. Mert túlmutat a konkrét tartalmán. Mert egy alkotói filozófiára utal. Egy jeles festő tisztességére.
Egyik legizgalmasabb festménye a Harminc ezüst pénz címet viseli – és az árulás természetrajzához szolgál fontos adalékkal: a pénzsóvárság képi felmutatásával. Nem véletlen, hogy a rangos folyóirat, a Művészet számára adott interjúban határozottan mondta: nem pénzért festette! „Ez se készült megrendelésre. Festem, mert szeretem, festem, mert enyém. Engem ezek a bibliai témák megfognak, magukhoz kötnek, s legbelsőbb érzéseimben foglalkoztatnak. Ilyenkor, higgye el, a gyermekkoromat élem. Ez teljesen elvág a külvilágtól, visszaad gyerekkoromnak, amikor minden szép, tiszta és zavartalan volt.”
Dunapentele hírneves szülöttének száznegyven esztendős jubileumát éljük. A nemesi család sarja 1878-ban látta meg a napvilágot. A kor nem kedvezett az új jövevényeknek: válságidők voltak, János születése évében pénztelenség híján még a mezőváros önsegélyező egylete is kénytelen volt beszüntetni működését. Pentele lakói szegénységben éltek. Hát még a nyolcgyerekes Molnár-család!
Az ifjú Jánoska nem lett az iskola éltanulója, sőt! Bukott, nem is egyszer – pedig megvolt a magához való esze. Csak épp a tanulás helyett mindig a rajztábla fölött görnyedt. Két hitoktatója, Komjáthy és Büttel atya is meglátta benne a tehetséget, igyekeztek a művészet felé terelni. Ez egy kis kitérővel sikerült. Apja is hajóskapitányként kereste kenyerét, így ő is a biztos megélhetést ígérő tengerészeti akadémiára ment. De rájött, nem az ő útja. Újabb kitérő – az építő felső ipariskola – után jött a festő tanoda. És innét már az ősi szenvedélyének élt.
Megjárta Európa nagyvárosait. Tanítómestere, Hollósy Simon Münchenben azzal bíztatta: négy év alatt tán valamit farag belőle. Aztán hónapok múlva elengedte tanítványa kezét, de nem, mert kevesellte a tudását. Ellenkezőleg! Úgy látta, már mindent tud. És Pentelei Molnár János végleg beérkezett. Egykori kritikusa írja: „Fiatal művészek közt ily gyors egymásutánja a sikereknek nem megszokott, s kétségtelen, hogy ennek okait kvalitásokban kell keresni.”
Európában is ünnepelt festő lett, de sosem kereste a fényt, a csillogást. Nem adta el magát csábító tallérokért, különösképp nem harminc ezüstpénzért. A festőiskolák divatjait kerülve alkotta meg remekműveit, elsőként a legfeltűnőbbet, a Piétát. Környezete szerint ettől fogva „az akadémiákban, nyilvános jellegű iskolákban nincs tovább keresnivalója.” Vagyis már mindent tud, ami a művészi átéléshez szükséges. A korabeli krónikás úgy látta, hogy a siker meglepte, de meg nem szédítette. „Fokozta energiáját, s még komolyabbnak rajzolt eléje feladatokat. Egy sikerrel a vállán ment ki a Műcsarnok termeiből Pentelei Molnár János, de nem úgy, hogy később aztán megfogyva, szegényebben térjen vissza.”
Maradt, akinek született: nemes eszményeknek hódoló, etikus ember. És nagy festő.
