Sőt, egyik hajdani kolléga látnokként már aznap, az avatással egy időben, 28-án tudatja a Népszava olvasóival: „Vasat ad a sztálinvárosi nagykohó!” E cím alatt aztán egészen himnikus hangvételű beszámoló következik. „Végre elhárult minden akadály. A főmérnök utasítást ad. Pillanatokon belül terjed a hír: engedik a levegőt. Szabó Pál és Tóth József megnyitják a szelepeket. Dobhártyát feszítő zúgás, mintha a pokol minden eleme szabadult volna el. Percenként 1500 köbméter izzó levegő zúdul a kohóba. Az emberek összeölelkeznek s egy-egy építő szemén könny csillan. A zúgás harsog és erősödik, a sztálinvárosi lakások ablakait is megrezegteti, felfigyelnek az emberek. Ez a hang adja hírül országnak, világnak: él és dolgozik a mi nagy alkotásunk, Sztálinváros I. sz. olvasztója.”

Ez az „él és dolgozik” – a pokol minden elemének elszabadulásával és a szemeken csillanó könnyel – maga volt a képtelenség: csupán egy előző üzempróba leírása volt, azt sugallva, mintha az újságolvasó személyesen élné át a vasárnapi avatást, ahol aztán tényleg sistergett-süvöltött minden… A Népszava az eseményről végül valóságos jelentést is közölt március 2-án, s ebből kiderült, hogy az ország nyersvastermelésének egyharmadát immár Újváros adja.

Tanulságos idéznünk a helyi lap, a Sztálin Vasmű Építője híradását is, hisz a korszellem és stílus tökéletes lenyomata. „L. Szász Antal olvasztár felhúzza kohászkesztyűjét. (…) Minden vágya az volt, hogy avatáskor ő vezesse az ünnepi csapolást. Most ott áll az új nagykohó mellett, hosszú acélrudat vesz kezébe, a csapolónyíláshoz megy, hogy utat nyisson az izzófehéren folyó vasnak. Balázs Lajos főolvasztár is segít neki. Szikraeső lövel ki a nyílásból. Pontosan 12 órakor előtör a salak, majd az izzóvasfolyam kígyózva, sisteregve fut a csatornán át: előbb csak vékony érként, majd egyre szélesebb sugárban zúdul le a csarnok mellett a vágányon várakozó üstbe. Az ömlő vas vörös fénye besugározza az új harcra, új hőstettekre induló sztálinvárosi kohászok arcát. Feledhetetlen percek ezek!”

A fővendégek számára a „feledhetetlen perceket” kissé beárnyékolta a későbbi településszemle. A Városmonográfia erről így ír: „A vasműből a városba vitt a vendégek útja, s egy nyomasztó, lehangoló városkép tárult elébük: a barakktáborok, a vakolatlan, félig kész lakóházak, a Sztálin út a kisvasúttal, amely az úgynevezett L épületekhez szállította az építőanyagot, mellette a nagy barakk, melyet bizományi áruháznak rendeztek be.” Mindennek tökéletes összefoglalását adja a Görbe utcát ábrázoló korabeli fotó.