Színe és visszája – Gigantikus vaskohó, lehangoló városkép

2018. február 28. (szerda) 17:44 - Várkonyi Balázs

1954. február 28-a: vasárnap volt, egészen különös vasárnap. Munkával, mi több, egy hatalmas mű első munkaóráival telt. Aznap avatták Újvárosban a Sztálin Vasmű I-es számú nagyolvasztóját, ünnepélyesebb nevén a Petőfi-kohót. Az avatóünnepségen jelen volt Rákosi Mátyás pártfőtitkár és Nagy Imre miniszterelnök. Meg persze a sajtó egésze, hogy lelkendező tudósításokban számoljanak be az eseményről.

Sőt, egyik hajdani kolléga látnokként már aznap, az avatással egy időben, 28-án tudatja a Népszava olvasóival: „Vasat ad a sztálinvárosi nagykohó!” E cím alatt aztán egészen himnikus hangvételű beszámoló következik.Végre elhárult minden akadály. A főmérnök utasítást ad. Pillanatokon belül terjed a hír: engedik a levegőt. Szabó Pál és Tóth József megnyitják a szelepeket. Dobhártyát feszítő zúgás, mintha a pokol minden eleme szabadult volna el. Percenként 1500 köbméter izzó levegő zúdul a kohóba. Az emberek összeölelkeznek s egy-egy építő szemén könny csillan. A zúgás harsog és erősödik, a sztálinvárosi lakások ablakait is megrezegteti, felfigyelnek az emberek. Ez a hang adja hírül országnak, világnak: él és dolgozik a mi nagy alkotásunk, Sztálinváros I. sz. olvasztója.”

Ez az „él és dolgozik” – a pokol minden elemének elszabadulásával és a szemeken csillanó könnyel – maga volt a képtelenség: csupán egy előző üzempróba leírása volt, azt sugallva, mintha az újságolvasó személyesen élné át a vasárnapi avatást, ahol aztán tényleg sistergett-süvöltött minden… A Népszava az eseményről végül valóságos jelentést is közölt március 2-án, s ebből kiderült, hogy az ország nyersvastermelésének egyharmadát immár Újváros adja.

Tanulságos idéznünk a helyi lap, a Sztálin Vasmű Építője híradását is, hisz a korszellem és stílus tökéletes lenyomata. „L. Szász Antal olvasztár felhúzza kohászkesztyűjét. (…) Minden vágya az volt, hogy avatáskor ő vezesse az ünnepi csapolást. Most ott áll az új nagykohó mellett, hosszú acélrudat vesz kezébe, a csapolónyíláshoz megy, hogy utat nyisson az izzófehéren folyó vasnak. Balázs Lajos főolvasztár is segít neki. Szikraeső lövel ki a nyílásból. Pontosan 12 órakor előtör a salak, majd az izzóvasfolyam kígyózva, sisteregve fut a csatornán át: előbb csak vékony érként, majd egyre szélesebb sugárban zúdul le a csarnok mellett a vágányon várakozó üstbe. Az ömlő vas vörös fénye besugározza az új harcra, új hőstettekre induló sztálinvárosi kohászok arcát. Feledhetetlen percek ezek!”

A fővendégek számára a „feledhetetlen perceket” kissé beárnyékolta a későbbi településszemle. A Városmonográfia erről így ír: „A vasműből a városba vitt a vendégek útja, s egy nyomasztó, lehangoló városkép tárult elébük: a barakktáborok, a vakolatlan, félig kész lakóházak, a Sztálin út a kisvasúttal, amely az úgynevezett L épületekhez szállította az építőanyagot, mellette a nagy barakk, melyet bizományi áruháznak rendeztek be.” Mindennek tökéletes összefoglalását adja a Görbe utcát ábrázoló korabeli fotó. 

A rovat további hírei: Napraszóló

Levélre várva

Levélre várva

2019. november 17. (vasárnap)

A férfi kezébe vette a könyvet. Belelapozott. Ahol kinyílt, olvasta. A véletlen ezt a mondatot lökte szeme elé: „Hegedűmet az oroszok ellopták, nem volt kedvem tovább folytatni a hegedülést, helyette zongorázni tanultam.”

Pentele és a Spárta-példa

Pentele és a Spárta-példa

2019. november 10. (vasárnap)

Az öreg tanár a karosszékében ült, közel a kisszoba ablakához. Ott kora délután még a fogyó novemberi fény elegendő az olvasáshoz. És onnét a könyvespolc is könnyen elérhető, legalábbis a szélső szektor, ahol a historikus művek lapulnak. Fölvette a keze ügyébe eső könyvet, amit már ebéd előtt kinézett magának, s odakészítette, célirányosan, a november 7-ei privát megemlékezéshez.

Pentele példát ad…

Pentele példát ad…

2019. november 04. (hétfő)

Akkor még csak két napja volt, hogy emlékezők sokasága indult a temetőbe, az egykor volt szeretteihez. A halottak napja az egyik évben épp olyan, mint az előzőben, vagy akár a következőben, de 1956-ban minden másképp látszott.

A kegyelet napjai

A kegyelet napjai

2019. november 01. (péntek)

Anyám fogja a kezem, melengeti az októberi szélben, ballagunk a templomba, az övéihez, nem mondta, hogy tartsak vele, magam jelentkeztem, hogy szívesen elkísérem, ne egyedül menjen a fontos ünnepen, a reformáció emléknapján.

Eltaposás-sikermutató, ’56

Eltaposás-sikermutató, ’56

2019. október 27. (vasárnap)

Megkezdődik 1956 októberének utolsó hete. Pentele polgárainak többsége fölvillanyozva a fővárosból jövő hírek által. Népgyűlés – követelésekkel. Vissza a település ősi nevét! A vasműről levenni a Sztálinbélyeget!

A sztálintalanítás útja

A sztálintalanítás útja

2019. október 20. (vasárnap)

1950 tavaszának eufóriájától ’56 komor őszéig eljutni Újvárosban nem volt oly nehéz. Először is a „nép ellenségével” való leszámolást kellett tökéletesíteni. Megtörtént: a helybéli kisipar jószerével felszámolva, a kulákbélyegek a módosabbakra illően ráütve, földjeik, házaik, gazdaságaik hiánytalanul rekvirálva, a hangadók elűzve, a veszélyes egyedek internálva, a gyanús elemek kitelepítve, asszonyostól, gyerekestől, ahogy kell.

Sarkamban öt év

Sarkamban öt év

2019. október 06. (vasárnap)

Emlékszem, akkor is szép őszi nap volt. Megérkeztem Dunaújvárosba. Új feladatra szegődtem. Ez avval is járt, hogy emléktáram porosodó darabjait ki kellett tisztogatnom. Mert sok idő telt el azóta, hogy a városhoz valami módon közöm volt: barátok, meghívások, hétvégi szeánsz egy szamizdatindítás okán – alkalom a kapcsolatépítésre. Aztán az idő másfelé sodorja a szereplőket.