Soma szekrényt épít. Nem valami tekintélyes, fából valót, csak egy könnyűszerkezetest, vászontakaróját műanyag csövek és sarokrögzítők tartják. Alkalmi tárolónak épp megfelel. Nézem az összeállítási vázlatot, atya ég, de bonyolult. Nem az – mondja a fiú. Könnyű neki, valamit csak tanult a gépész karon, az átláthatatlan dolgot ő rendszerbe szedve látja.
Amúgy mostanában mintha feladná a mérnökálmot, azt mondja, valami gyakorlatias munka érdekelné. Legfeljebb majd elszegődök az áruházlánchoz szekrényépítőnek – vázolja az életpályamodellt…
Visszaemlékszem egy régi estére. A szokásos felolvasáskor gyermekeim különös fogalommal ismerkedtek: szemeten lakók. A hajdani piarista tanár, művelődéstörténész, Takáts Sándor történetei voltak soron a Szegény magyarokból. Az író épp annak taglalásánál tartott, hogy a legelesettebbek gyermekeire milyen sors vár, s akkor hangzott el ez a két szó. „Szemeten lakóóók? Szemeten laktak? – kerekedett el kislányom szeme. Mondom neki, nem szó szerint kell érteni, hanem jelképként, a szegénysorra utal a különös szópár, a könyv 1927-ben jelent meg, épp gazdasági mélyponton, a világválság küszöbén. Az lesz most is? – kérdezte a kis mindent tudni akaró –, hát az bizony ciklikus, bármikor visszajöhet – feleltem, a ciklikusságnál kissé leragadtunk, tisztáztuk, s olvastam tovább.
Szörnyülködtek a gyerekek, hisz még nem volt fogalmuk arról, mi az az éhínség. Takáts Sándor könyvéből képet kaphattak róla – de könyörületesség példáiról is: „Ha rossz termés volt, ha éhség fenyegette a szegénységet, egy-egy főúri család 100-150 szegényt táplált. Batthyány Ferencné például 1570-ben s később is drága pénzen szerzett gabonát jobbágyainak. Egy ilyen alkalommal írta, hogy kapuja előtt 100-150 nyomorult áll naponkint, kiket táplálnia kell. »Én – írja – Óvár tartományába vettem volt negyedfélszáz köböl kölest az én szegényeim szükségire. Az én jószágomból ki nem hagyom vinni az gabonát, hogy az mi szegényeink ne éhezzenek.«„
Fotó:Fortepan
Szegények és gazdagok: az igazságtalanságról meditáltak csemetéim, a jobbágyokról, az egykor legelesettebbekről hallottak már. Meg is lepte őket Takáts bácsi: „Az 1600. évi összeírás szerint Hosszúmezőn 86 jobbágy élt, ezeknek volt 885 disznaja, 561 marhája, 50 lova és 463 birkája. Rahó faluban ugyanekkor 12 jobbágy lakott, ezeknek volt 844 birkája, 64 tehene, 18 disznaja és 12 lova. Visk lakóinak meg 1391 lova, 742 szarvasmarhája s 862 disznaja volt.” Ácsteszéren nem is tudni, van-e még tehén – vetette közbe fiam, de nem volt idő kitérőre, mert jött a legtalányosabb rész: „A jobbágyi rendnek utolsói az úgynevezett páston ülők vagy szemeten lakók voltak. Ezeknek az embereknek egy lábnyomnyi földjük sem volt, és markukkal szolgáltak s mégis majd mindegyiküknek volt tehene és lova. … Ilyen és efféle adatot bármennyit felsorolhatunk oly vidékekről, hol német, török és tatár nem járt.”
Ha nagy leszek, nem leszek páston ülő – summázta lányom a hallottakat. Talán testvére se: vagy mérnök, vagy szekrényszerelő…
