A szabadságharc idején – amiképp Bálint Sándor feljegyzéséből ismerjük – a bácskai Boldogasszonyfalva, Gospodince 1849 nagyszombatján zajló ostrománál a szegedi honvédzászlóalj azt kívánta, hogy a támadásban a legelső legyen. Úgy is történt.
A rohamra induló csapatban váratlanul felhangzott az ének: „Föltámadt Krisztus ez napon!” Erre az egész zászlóalj alleluja-harsogás közepette rontott rá az ellenségre, és véres közelharccal bevette Goszpodince sáncait.
Ahogy ez a legenda, sok más is körülöleli húsvét ünnepét. És az egykori szokások sora is: ilyen volt a jézuskeresés, amikor a vasárnapra virradó éjszaka a templomban összegyűlt hívek egy feszülettel a temetőbe indultak, hogy megtalálják a Megváltót. A temetői keresztnél elmondott imádság után énekszóval megkerülték a falut. Szokásban volt az is, hogy a közeli dombra vonultak, ott tüzet gyújtottak, megvárták a vasárnapi virradatot, hogy lássák, „hogyan kel föl az éjszaka sötét sírjából a nap”. Ez is nyilvánvalóan a feltámadás misztériumára utal. Muraköz pásztornépe körében az a hagyomány élt – ezt is Bálint Sándortól olvashatjuk – hogy „… a fiatalság a falu alsó és felső végén tüzet gyújtott. Húsvét napjára virradó hajnalban a legények folytonos ostorpattogtatás mellett hajtották a tűzhöz a jószágot: marhát, disznót. Mindenki iparkodott, hogy első legyen.”
Ma is élő, általános szokás, hogy az ünnepi misét a feltámadási körmenetet követi. A szakirodalom szerint ez a hagyomány „ősi soron” csak Közép-Európában volt ismeretes, innét vették át mások is. Már nem ismert, egykor is csak kevés helyen fellelhető hagyomány volt, hogy a körmenet idején díszlövéseket adtak le. Erre utal a nógrádi Alsósáp 1845-ös számadásában szereplő tétel: „Isten ditsőségére Húsvéti Ünnepeken puskapor vevődvén 2 Ft 45 kr.”
A feltámadás eseményét és Krisztus újra eljövetelének jóslatát az evangélisták sajátos szóhasználatukkal örökítik meg. A legköltőibb a Márk könyvében olvasható mondat: „És látni fogjátok, hogy az Emberfia ott ül a Mindenható hatalmának jobbján, és eljön az ég felhőin!”
