Jó kis ház eladó – ugrik elém a neten a szokatlan hirdetés. Falusi portát ajánlanak eladásra. Ízlelgetem a rövidke mondatot, és egyre jobban tetszik. Lényegre törő, semmi fölösleges sallang, kirí az egy kaptafára készült szövegek közül. Amilyen egyszerű a hirdetés, olyan egyszerű az eladandó ház.
A kínálás módja és a kínált termék tökéletesen fedi egymást: jó kis ház eladó… Elüt a ’minden igényt kielégítő’ meg a ’jó állapotban lévő’ típusmondatoktól. Elszoktunk attól, hogy fogalomtárunkból a legegyszerűbbet válasszuk. Ezért is feltűnő, s így vélhetően sikeres is ez a naivitás báját hordozó mondat. A természetességet képviseli. És arról is tudósít, hogy a ház eddigi lakói magyarul beszélő emberek.
A minap szót váltottam az alsóvárosi traktus, a Burgundia öreg favágójával. Ma már nemigen forgatja a fejszét, nemigen veszi kezébe a hatalmas vonófűrészt, azt mondja, elég volt, a jó fél évszázad munka sokat kivett belőle. És ezt így fogalmazza meg: a fanyűvő mesterség őt magát is elnyűtte… Hallgatom szép szavait, bármiről mesél, azt tiszta magyarsággal mondja.
Visszaemlékszem régi ismerősömre, a hórihorgas juhászra. Az alföldi homokon futottam össze vele, aztán többször meglátogattam, hogy tanuljak tőle – magyarul. Amikor az új, csillogó-villogó juhhodályokról fejtette ki véleményét, azt mondta: idegen dolog az, nem jó a birkának, nem kell azt köpönyegben járatni, nem kell neki palotát építeni, mert sosem lesz abban otthon. A juhász szavai az önkifejezés szépségéről vallanak. Hasonlóan ahhoz, ami a szülőföldje szavait következetesen őrző koncertszervező szájából így hangzott nemrég: megszólítom olykor a náddudát. Vagy: a fejlesztőmérnök egy riportban a karrierje állomásait taglalja, s így fogalmaz: kinyílott az út előttem. A könyvtárigazgatótól pedig azt tanultam meg, hogy a rendezett életű gazdáról lehet így is fogalmazni: nem volt az kikapi, se kocsmás. Ugyanettől a direktortól hallottam: sok tehetséget földajkált a város…
Naponta ér a nyelvi merénylet a közösségi portálon. Nem lehet közbeszólni: tessék tanulni magyarul! Ki venné magára az önbizalma erős védőfala mögött? Szerzett jog lett a tisztátalan fogalmazás. Mondják a régi újvárosiak, hogy az első telepesek a pentelei kocsmában néha visszakérdeztek, ha egy helybéli ismeretlen szót használt. A messze városból jött munkás aztán alkalmazkodott: eltanulta a falu szófordulatait. A betelepültek között, ha kevesen is, de voltak analfabéták. Az „őslakók” között viszont egy sem. Pedig a háború után évekig alig volt hol tanulniuk. 1945. április 15-én a félig szétbombázott iskoláról így szólt a jelentés: „Az épület tetőzetének fele hiányzik, a másik fele roncs. Egy telitalálat az épület északi szárnyát ledöntötte. Nincs az iskolának sem egy ép ablaka, sem egy ép ajtaja. Nincs egy asztal, sem szekrény, sem könyvtár, sem irattár, sem anyakönyv. Nincs egy pad sem.” Évekig félnomád körülmények közt zajlott az oktatás. De a gyerekek megtanultak írni-olvasni. És otthonról is szép szót örököltek.
