Két hatvanasforma asszony közeledik az utcán. A nyitott ablakon át hallom: „És képzeld, semmije sincs, de könyve, az van, bőségesen. – Ne mondd! – De. És tudnád, hogy mennyi!” Gyermekkorom jut eszembe. Jószerével semmink se volt, de könyv igen. Tán nem „bőségesen”, de szellemi útravalóként éppen elegendő.
Régi történetet idézek. A múlt század elején Ignácz László kovásznai református lelkész házába vendégsereg érkezik: nagybirtokosok, nemesek, megyei követek. Étellel, itallal fogadják őket. A trakta után az asszonyok különvonulnak. Beszélgetnek. Egyikük a ház úrnőjéhez fordul egy kérdéssel. A történetet lejegyző Kocsordi Nagy Bélát idézem: „És mondd, drágám, nektek, Makkaiaknak hol vannak a birtokaitok? Kornélia asszony nemes egyszerűséggel a homlokára mutatott az ujjával, és csak annyit mondott: itt.”
Igen, a Makkaiak nem a birtokaikról, hanem a műveltségükről voltak híresek. A vendéglátó, Kornélia asszony a tudós történész, Makkai Domokos lánya volt, maga is kifinomult műveltséggel és tanári diplomával. Férje és ő továbbadták tehetségüket: lányuk a finom tollú író, kvalitásos színésznő, Ignácz Rózsa volt, az ő gyermeke pedig az ’56-ban Amerikába emigrált, majd ott a legrangosabb egyetemeken tanult és nemzetközi hírűvé lett nyelvész, Makkai Ádám. Mellesleg díjakkal elismert költő és műfordító. Volt mit örökölnie édesanyjától meg nagyszüleitől. S ha már nagymamája történetét elevenítettem fel, szóljon egy a nagyapáról is. Ignácz László esperes 1924-ben közkívánatra parlamenti képviselő lett. Bukaresti szűzbeszédét természetesen románul mondta. Az „erdélyies” akcentust hallván néhány regáti képviselő gúnyos bekiabálással zavarta meg a felszólalását. Az esperes mindenkit megdöbbentő módon reagált: azonnal latinra váltott, mondván: „Az urak, amúgy is fennen hangoztatják Rómáig visszanyúló gyökereiket, önöknek biztosan nem okoz gondot mondandóm megértése.” És a hátralévő negyedórás beszédet latinul mondta, fejből, kifogástalanul. Az őt megszégyeníteni próbáló képviselők lehajtott fejjel, leforrázva hallgattak…
Hozhatunk közelebbi példát, ha nem is időben, de távolságban. Essék szó Dunapentele szülöttje, kaposmérei Mérey Sándor helytartótanácsos, királyi kamarás, drámaíró és műfordító életéről. 1779-ben született, Mérey Lajos királyi táblai ülnök és Dióssy Anna fiaként. Családja nem volt különösképp vagyonos, nem voltak jelentős földbirtokaik, de szerény életükhöz hozzátartozott a műveltség tisztelete és a könyv szeretete. Az ifjú nemes már tizenéves korban kitűnt példátlan tehetségével. Amikor az első színművet, Goldoni Ravasz özvegyasszonyát fordította, még nem volt tizennégy éves. Még az évben egy másik darabot, F. J. Jünger vígjátékát fordította le, majd egy évre rá újabb négy felvonásos színművet. Mire tizenhat éves lett, kilenc általa fordított mű került közönség elé a pesti színházban. A zseniális képességű fiatal jogász lett, majd királyi ügyész, képviselő, somogyi főispán. És élete végéig a színházművészet mecénása…
