Az özörényi ember bánata

2018. június 4. (hétfő) 10:15 - Várkonyi Balázs

Alvajárók: így hívták azt a lapályt, amely a hajdani Gömör vármegyében, a Rima-völgy határán terül el. Réges-rég, a XIII. században Tivald gömöri várkatona birtoka volt, s ott templom is állt. Az istenháza aztán földre térdepelt, elpusztult, már az emléke is porladóban.

Szomszédságában megéledt egy kis falu, Özörény. Ebből az ősi településből vált ki később Melléte és Horka. Zsigmond és Mátyás királyok adománybirtokán ott gyökerezett meg a nemes Barna család. Falufejlesztésbe fogtak. Juhászok, kecskés gazdák, szénégetők kenyeret adó helye lett a két község, de várjobbágyok, várkatonák is lakták. A gömöri vár védelméből kivették részüket.

Vagy húsz éve volt: dédanyám, mellétei és horkai Barna Róza ősei után kutatva jártam arra. Akkor kerültem az özörényi ember útjába. Különös találkozás volt egy „alvajáróval”: sok mese, sok szép történet – de egy lépéssel sem jutottam közelebb a felmenők nyomához. Persze, régi történet, s ennek a jóembernek fontosabb dolgok jártak a fejében. Például hogy milyen falunév az a Gemerska Horka, amikor sokkal ízesebb az Özörény, ráadásul magyar is, mint az ott élők többsége.

Az öreg már nagyon benne járt a korban, hát persze: még a Monarchiában, az I. világháború vége felé született, s akkor Gömörhorka neve Özörény volt. Majd jött 1918, Csehszlovákia megalakulása, és Gemerska Horka lett. Emberünknek az nagyon nem volt ínyére, annál boldogabb lett aztán, amikor ’38-ban a falu visszakeresztelkedett. De 1945-ben a szerencsétlen újra Csehszlovákiában találta magát, miközben egy napra sem mozdult el szülőhelyéről. Elege lett abból, hogy hol magyar, hol csehszlovák, hol gömöri, hol gemerskai, de hiába, elérkezett az immár örökösnek tűnő Gemerska-korszak. A magyarok persze lakóhelyüket csak Gömörhorkaként tisztelik, az özörényi ember pedig – hogyan másként – következetesen Özörénynek nevezi. Azaz már nem nevezi semminek, mert az ezredfordulón örökre elhagyta ezt a világot. Utolsó éveiben megfogadta: többé a szájára nem veszi a hivatalos falunevet. Másban is konzekvens volt. Örökké csak magyaros ételeket evett. Csak a gömöri szűrszabóval varratott, mert az olyat készített, ami az ősöknek volt. A legkülönösebb az, ahogyan egy „avítt” gyárnévhez is ragaszkodott. Egykor a Nagyszlabosi Géppapirosgyár megvette a Veczki-vízimalmot, s arra alapította cellulózgyárát. Emberünk a település gazdaságát felvirágoztató üzemet – mindenki mástól eltérően – haláláig csak faköszörületgyárnak nevezte. Mert az magyar szó.

Igaza volt, az magyar. Bár, valljuk meg, az ő személyes ellenállását áthatotta egyfajta naivitás, valami gyermeki egyszerűség. Mégis, tiszteletre méltó hagyományőrzés, a tradíciók megbecsülése fejeződött ki gesztusaiban. A Trianon után összeszűkült, megroggyant hazában ez különös érték volt. Az önkéntes „zászlóvivő”, az özörényi ember nem tett mást, csak tömegek érzületének adott hangot, bár ha olykor megmosolyogtatóan is. De határainkon túl milliók élnek özörényi lélekkel. És őket ezért csak tisztelni lehet.

A rovat további hírei: Napraszóló

Lóháton, vaksötétben

Lóháton, vaksötétben

2018. október 14. (vasárnap)

Úgy hívták, Meglepetés Jani. Na jó, persze, hogy nem ez volt a rendes neve, a kiskölykök titulálták így, miután megvitatták, hogy szerintük a Jack a John becézett alakja. És az eredeti név így hangzott: Surprise Jack.

A lóban ló van

A lóban ló van

2018. október 07. (vasárnap)

Patkányok, sorakozó! Jön a Messiás.
Nem felejtem ezt a két mondatot, hogy is felejthetném, hisz egészen kivételes, hogy valaki sorakozót rendel a patkányoknak, s magát Messiásnak nevezi. Pedig a felkentség szikráját se lehetett felfedezni benne, vagyis Pityuban, aki mindig ezt kiáltotta, amikor szénért indult a pincébe.

Gyógyszertár, betegek kórusa

Gyógyszertár, betegek kórusa

2018. szeptember 30. (vasárnap)

No lám, nem vagyok egyedül, de mennyire nem, a gyógyszertár tele van lázas tekintetű, szipákoló, köhécselő emberekkel. Ha a várakozók közül valaki még nem kapta el ezt a mostanában aratni kezdett kórt, soha jobb alkalom, ennyi beteg között ő is könnyen beleesik.

Szántani, hegynek fölfele

Szántani, hegynek fölfele

2018. szeptember 23. (vasárnap)

Hófehér fal, nagy, tiszta felületek, kevés fölaggatott dísz. Feszület – hát persze, egy szerzetes szobájában vagyunk –, aztán két szakrális jelkép, egy festmény, Madonna a kisdeddel. És még valami: fekete-fehér fotó, dombhajlatot látni, a domb élén szántó parasztember. Hegynek fölfelé szánt. Jelkép ez, tán hivatásának jelképe is? – kérdezem a pátert.

Egy korszak mintaembere

Egy korszak mintaembere

2018. szeptember 16. (vasárnap)

Könyvet lapozok. Önvallomás. Életútkrónika. Egy emlék a gyermekkorból: „Apám szabósegéd volt a Neumann cégnél, édesanyám varrónő. Szoba-konyhás lakásban laktunk a Józsefváros szívében, a Mária Terézia téren. Első emlékképeimen anyámat látom. Hallom a varrógép finom zúgását, amelynek a hangjára reggel felébredtünk, este pedig álomba duruzsolt bennünket. A poros térre is emlékszem, ott még az akácfák is fulladoztak a porban. Magas templomtornyot is látok, aminek hegye az égig ért.”

Olvasás, életre-halálra

Olvasás, életre-halálra

2018. szeptember 08. (szombat)

Kelj fel, régen szántanak; Csépeltél-e vetésre? Aki e kétsoros intelmet Szent Mihály havi ajánlásként a szántóvetőknek megfogalmazta, a XVI. század különös figurája volt. Újfaluból, a mai Esztergom pereméről indult a nagyvilágba. Krakkóba tartott, a földkerekség egyik legrégibb egyetemére, amely már két évszázada működött. Beiratkozott.

Emberi erőforrás

Emberi erőforrás

2018. szeptember 01. (szombat)

Vándoriskola. Vajon mond-e még valakinek ez a szó bármi is? Tán azoknak, akik Földvárypusztán tanultak ilyenben. De ők, ha még meg is vannak, nyolcvan év fölött lehetnek. Mert hetvenkét éve, 1946-ban nyílott meg a vándoriskola. Kényszerből.