Szomszédságában megéledt egy kis falu, Özörény. Ebből az ősi településből vált ki később Melléte és Horka. Zsigmond és Mátyás királyok adománybirtokán ott gyökerezett meg a nemes Barna család. Falufejlesztésbe fogtak. Juhászok, kecskés gazdák, szénégetők kenyeret adó helye lett a két község, de várjobbágyok, várkatonák is lakták. A gömöri vár védelméből kivették részüket.

Vagy húsz éve volt: dédanyám, mellétei és horkai Barna Róza ősei után kutatva jártam arra. Akkor kerültem az özörényi ember útjába. Különös találkozás volt egy „alvajáróval”: sok mese, sok szép történet – de egy lépéssel sem jutottam közelebb a felmenők nyomához. Persze, régi történet, s ennek a jóembernek fontosabb dolgok jártak a fejében. Például hogy milyen falunév az a Gemerska Horka, amikor sokkal ízesebb az Özörény, ráadásul magyar is, mint az ott élők többsége.

Az öreg már nagyon benne járt a korban, hát persze: még a Monarchiában, az I. világháború vége felé született, s akkor Gömörhorka neve Özörény volt. Majd jött 1918, Csehszlovákia megalakulása, és Gemerska Horka lett. Emberünknek az nagyon nem volt ínyére, annál boldogabb lett aztán, amikor ’38-ban a falu visszakeresztelkedett. De 1945-ben a szerencsétlen újra Csehszlovákiában találta magát, miközben egy napra sem mozdult el szülőhelyéről. Elege lett abból, hogy hol magyar, hol csehszlovák, hol gömöri, hol gemerskai, de hiába, elérkezett az immár örökösnek tűnő Gemerska-korszak. A magyarok persze lakóhelyüket csak Gömörhorkaként tisztelik, az özörényi ember pedig – hogyan másként – következetesen Özörénynek nevezi. Azaz már nem nevezi semminek, mert az ezredfordulón örökre elhagyta ezt a világot. Utolsó éveiben megfogadta: többé a szájára nem veszi a hivatalos falunevet. Másban is konzekvens volt. Örökké csak magyaros ételeket evett. Csak a gömöri szűrszabóval varratott, mert az olyat készített, ami az ősöknek volt. A legkülönösebb az, ahogyan egy „avítt” gyárnévhez is ragaszkodott. Egykor a Nagyszlabosi Géppapirosgyár megvette a Veczki-vízimalmot, s arra alapította cellulózgyárát. Emberünk a település gazdaságát felvirágoztató üzemet – mindenki mástól eltérően – haláláig csak faköszörületgyárnak nevezte. Mert az magyar szó.

Igaza volt, az magyar. Bár, valljuk meg, az ő személyes ellenállását áthatotta egyfajta naivitás, valami gyermeki egyszerűség. Mégis, tiszteletre méltó hagyományőrzés, a tradíciók megbecsülése fejeződött ki gesztusaiban. A Trianon után összeszűkült, megroggyant hazában ez különös érték volt. Az önkéntes „zászlóvivő”, az özörényi ember nem tett mást, csak tömegek érzületének adott hangot, bár ha olykor megmosolyogtatóan is. De határainkon túl milliók élnek özörényi lélekkel. És őket ezért csak tisztelni lehet.