Bukjunk, Maris?

2018. július 15. (vasárnap) 14:59 - Várkonyi Balázs

Juliska néni lebukott. Nem egészen úgy, mint a címbéli Maris, róla majd kicsit később, előtte essék szó a fölemlegetett Juliska néniről. Ő egykor sok érdekes történettel ajándékozott meg. Valamennyit úgy mesélte, mintha maga élte volna át.

Sosem kételkedtem a szavában. Ám egyszer, valakit említvén, azt találta mondani: Már életében is igen öreg volt. Szemtelenül visszakérdeztem: …és halálában? Nem jött zavarba, elnevette magát, sebesen pergett a nyelve: én csak ne szóljak közbe, tudja ő, mit mondott. És folytatta. Két idős emberről szólt a történet. Juliska néni akkoriban Balatonbogláron élt, elbeszélése szerint legalábbis, mert ahány különös rege, annyiszor hozzátette: tudom, mert ott laktam… Szóval Boglár. A történet szerint a már sok nyarat látott házaspárnak elege lett az életből. Megbeszélték dolgaikat, döntöttek, aztán egy júliusi éjszakán fogták magukat, begázoltak a tóba. Gyalogoltak, addig, hogy a már csak a fejük volt kint a vízből. A férfi megszólat: Bukjunk, Maris? Jött a válasz: Bukjunk, Zsiga!

A tragikus történet Juliska néni elbeszélésében aztán tragikomikusra váltott. Az öreg néni ugyanis nem bukott. Míg férjura elmerült, ő kigyalogolt a Balatonból. Hazament, és háborítatlanul élt még néhány évig. Így volt-e, vagy tán csak Juliska néni fantáziája szülte? Isten tudja. De kétkedésemet nem mutattam.

Máskor egy Magyarpécskán ismert legendát adott elő nagy átéléssel – ott hallottam, valamikor ott is laktam, mondta a „világjáró” Juliska néni. A mese egy titkolt szerelemről szólt, a „nagyszemű lány” gyermeket szült, de elragadta egy kutya, s a lány azóta is a kutyával viaskodik. Csak később, amikor a néphiedelem-gyűjtő pap, Kálmány Lajos könyvét olvastam, abban elevenedett meg ez a történet, igaz, kicsit másként, mint ahogy a néni elmesélte. Ettől fogva nem úgy kezeltem őt, mint hiteles forrást, de kétségkívül jól szórakoztam az elbeszélésein.

Forrás: Wikipedia/Néprajzi Múzeum

Egyszer a betyárkirály, Rózsa Sándor jött szóba. Juliska néni dióhéjban elbeszélte az életét. Alig volt tizenkét éves, amikor az apját lótolvajláson érték. Jöttek az öregért a megyeszolgák. Menekült volna, de az egyik pandúr úgy rúgta ülepen, hogy a csontja is bánta. A bíró előtt hiába volt minden bűnbánat, nem volt neki kegyelem. Hatodnapra fölkötötték. A gyerekségéből alig kinőtt Sándor nekiindult a semminek. Futóbetyárnak állt. Egyszer Halason társaival elkötött két tehenet. Másfél évet sóztak rá. Már majdnem kitelt az ideje, amikor alkalom adódott, megszökött. És már végképp a rossz irányba indult. Rabolt, elfogták, börtönbe dugták, megszökött, megint elfogták – így telt az élete. Egyszer szeretőjének, Bodó Katának megfogadta, jó útra tér. De ez sosem sikerült neki. Az utolsó állomás a szegedi börtön volt, ott is halt meg – szegte be a történetet az öreg néni.

Szamosújvár volt az a Szeged, gondoltam, de egy szóval sem mondtam. Hiszen Juliska néni bármit mesélt, ha itt-ott tévedett is, de végső soron mindig igazat szólt. A betyárkirály egyébként júliusban született, épp kétszázöt éve.

A rovat további hírei: Napraszóló

CB 40 19, a csodaautó

CB 40 19, a csodaautó

2019. március 16. (szombat)

Állt a haverjával a vadonatúj Moszkvics mellett, ragyogott rajta a nap. Milyen színű lehet? Nem kérdezte meg, titkolta, hogy színtévesztő, különösképp azóta, hogy az újságban olvasott egy hirdetést: Középkorú asszony férjhez menne… „Kis testi hibával” jeligére a Kiadóba. Úgy hitte, a színtévesztés is „kis testi hiba”, így nem beszélt róla. Biztosan világoskék a kocsi, gondolta, és lezárta magában a színkérdést. Amúgy is sokkal jobban izgatta, hogy az autóba bele kéne ülni.

Rangon aluli…

Rangon aluli…

2019. március 10. (vasárnap)

Ötvenes férfi támaszkodik az autójára, telefonál. Feltűnően ideges, mindegyre az órájára pillant. Látom, a bal első gumi lapos. Van pótkerék? Hogyne lenne! – válaszol önérzetesen. Ajánlkozom, szívesen segítek, hiszen ismerősök vagyunk, ez a legkevesebb. Á, nem, köszöni, van ember, majd „az” megcsinálja. Megyek a dolgomra.

„Aranyláz” Újvárosban

„Aranyláz” Újvárosban

2019. március 03. (vasárnap)

1951. május elseje. Munkásünnep Pentelén, felvonulással, utcanévadóval, házavatóval. A hivatalosságok, a fővárosi protokollvendégek megcsodálják a semmiből kinőtt utcát – persze, hogy a Május 1. nevet kapja –, majd az ünnepség végeztével hazamennek. És a frissen átadott épületek egy részében másnap nem a beköltöző családok jelennek meg, hanem munkásbrigádok. Hogy befejezzék azt, amit az ünnepélyes avatóig nem sikerült.

1859: a pentelei világjáró hazatér

1859: a pentelei világjáró hazatér

2019. február 25. (hétfő)

Barkóczi Rosty Pál, az ifjú nemes önszántából tán sosem hagyta volna el Magyarországot. De az 1848-49-es szabadságharc katonájának, a Károlyi-huszárezred kapitányának nem volt más választása: a világosi fegyverletétel után börtön várt volna rá, így menekülnie kellett. Sógora, a tudós Trefort Ágoston, a későbbi vallás- és közoktatásügyi miniszter segítségével emigrált.

A „jégtörőnek” nem akadt dolga

A „jégtörőnek” nem akadt dolga

2019. február 24. (vasárnap)

Mátyással nincs szerencsénk, lehet, hogy komisz idő vár ránk, már hogyha beválik a népi regula. Mert a régi időjósok úgy tartották, ha Mátyás jeget talál, töri, ha nem talál, csinál. Vagyis még hidegebb napok várhatóak.

Mozi, filmszakadásig

Mozi, filmszakadásig

2019. február 24. (vasárnap)

Még hogy rossz emlék! Hogy is lenne az egy mozi, ami sokaknak ifjúságélmény, a meghitt együttlétet emléke a kedvessel, szigorúan a hátsó sorban, kerüljön a jegy, amibe kerül, de ott, a félhomályban összebújva, jaj, Istenem! Szép volt.

Hogy hívnak, kis boxos?

Hogy hívnak, kis boxos?

2019. február 16. (szombat)

Borsós. Borzas. Ebes. Elep. Kócs. Kormópuszta – mintha leckét mondana fel, úgy sorolja a hortobágyi gazdaságok nevét, tizenkettőt, ahová az ötvenes években kitelepített családok kerültek, kényszermunkára. És most telefonon invitál: készül az egykori száműzetése színhelyére, tartsak vele, hisz már kétszer együtt mentünk. Majd meglátjuk, mondom neki, hogy időt nyerjek.