Alattomosan közelített a vihar. Csak az utolsó pillanatban észlelték, úgy csapott le, váratlanul, hogy megrémülni se volt idejük. Az erdő felől tört a tanyára. Vitt mindent, ami az útjában állt: földre fektette a már amúgy is megroggyant villanykarót, elsodorta a támoszlopot, fölborította a szénabálát, aztán módszeresen szét is szedte.
Évszázados fát tört ketté, lombkoronáját messzire repítette, istállófedelet bontott, a tető egyik sarkán vágott be a szél, a másikon kibújt, megrogyasztva az egész szerkezetet. Aztán folytatta tovább pusztító táncát, célba vette a lakóépületet is, addig nem csitult, míg annak tetőzetét is módszeresen le nem tarolta.
Áll a fiatalasszony a tanyaudvarban, zsebkendőjével a szemét törölgeti, néz férjurára tanácstalanul, kétségbeesetten: mi lesz eztán, egyikük se tudja. Életük munkája lett oda percek alatt. A jószág, mondja Margitka, az legalább megmaradt, Istennek hála. Férje még reggel kaszálni ment, ő meg, gondolva arra, hogy ha bármi jön, a megijedt birkákkal egyedül nem boldogul, hát a hodályban marasztalta az állatsereget. Ezer szerencse! Ha az is odavész, mehetnének világgá.
Fotó: Fortepan
A hőségnapok végéig, a teljes kapitulálásáig még újabb viharok várhatók – ezt hallották a rádióban, és ők félni kezdtek, hátha arra is szemet vet majd a pusztító szél, ami még megmaradt, pedig az állatok már így se bírják ki az őszt meg a telet a széttépett tetejű hodályban. Ahogy ők se maradhatnak a tetejét vesztett vályogházban, annak egy kiadós zápor a végzetet jelenti. Egy hivatali ember, akitől tanácsot kértek, azt mondta nekik: ha nincs pénzük, csak ott eszkábálják össze valahogy a tetőt, ahol alszanak, a többivel ne törődjenek. Bölcs tanács – gondolták, és főleg nagyon emberi…
A szemlélődő tekintete most távolabbra téved, meghökkentő a kép: egy birka egyes egyedül vág át a kisebb dombon. Nem tudni, honnét hová tart. Biztosan elcsatangolt, leszakadt a nyájtól, s most igyekszik haza keveredni. Sikerül-e neki? És sikerül-e Margiték családjának a talpra állás? Itt tart gondoltban, amikor újabb váratlan dologra figyel: a magányos birkával átellenben egy jármű sziluettje. Messziről autóduda töri meg a csendet, a hang mögött ott egy furgon, kapaszkodik fölfelé, a házhoz, megszűnik a délelőtti mozdulatlanság. Fiúk hangja a kocsiból: „Győztünk, győztünk!” – kiabálják, de hogy miben győztek, az már sosem derül ki, kiszállnak, az egyikük kamaszos nevetéssel taszigálja társát, röhögcsél az is. Majd elcsöndesülnek, ha dolgozunk – mondja egy ötvenes férfi, láthatóan ő a főnök. A nagy majorból a gazda küldte őket, hogy fölmérjék, mit lehet tenni. Máskor neki segítettek, ő most visszasegít. Mérnek, számolnak, írnak – ács az egyikük, kőműves a másik, a kamaszok meg a segítők, nyári munkások. Délután kettőre itt vagyunk, mondja a főnök, és mennek, az anyagért. Jó végkifejlet!
Amúgy – a sors képtelen grimasza – csak egyetlen épületben nem tett kárt a vihar: a hajdani „K” őrs házában. Az volt a tanyát járó rendőrök és ávósok pihenője…
