Gyógyszertár, betegek kórusa

2018. szeptember 30. (vasárnap) 9:26 - Várkonyi Balázs

No lám, nem vagyok egyedül, de mennyire nem, a gyógyszertár tele van lázas tekintetű, szipákoló, köhécselő emberekkel. Ha a várakozók közül valaki még nem kapta el ezt a mostanában aratni kezdett kórt, soha jobb alkalom, ennyi beteg között ő is könnyen beleesik.

És akkor nem lóg majd ki a dögrováson lévők közül, akiket testvériségbe rendel a közös sors: nyerítésszerű köhögés vég nélkül, percekig tartó fulladozás, nem szűnő rohamok, és akkor még a legkellemetlenebb tüneteket nem is említettem. A patikusok ajánlják a gyógyteákat, van, aki vesz négy-öt fajtát is, én megelégszem egy szerényebb csomaggal, mert mi van, ha a láz az eszemet végképp minimumfokozatra állítja, aztán össze-vissza keverem a különféle hatóanyagokat, s a végén még betegebb leszek, mint voltam. Na de ennél is betegebb?

Könnyű volt őseinknek. Ha valami nyavalya érte őket, elmentek a vajákos asszonyhoz, az csak megnézte, netán megtapogatta a pácienst, és megnevezte a diagnózist: pokolkelet. Máskor meg: nyakfog. Hogy melyik, a betegnek mindegy volt, egyikről se tudta pontosan, mi is az. Megkapta a megfelelő tanácsot, a pokolkeletre például, a másik nevén ez pokolvar, az eredményes gyógyulásért ezt kellett tenni: a színcsorgásban leguggol, keresztet vet, bicskájával kivág egy kis földet, megkerekíti a sebet, s mondja: „Pokolkelet, pokolkelet, mérges pokolkelet! Pokolbú gyüttél, pokolba eredj, onnat többet vissza se gyere” – s a földet háta mögé veti. Ha ez nem használ, akkor jöhet a tápai vajákosok módszere: avas szalonna kell hozzá, valamint „kényóhártya”, vagyis levedlett kígyóbőr, ezek bizonyára elmulasztják a szörnyű kórt.

A mindszentiek a köszvény egy különös gyógymódját tartották hasznosnak: a szerencsétlen beteget derékig meleg tehéntrágyába dugták. A gancsó, vagyis a hónaljdudor gyógyítására a csöcsöskorsó aljáról kapart sarat ajánlották kenetként. Rüh ellen azt rendelték, hogy kenyérsütés után, amikor már kicsit enyhül a benti forróság, az érintett bújjék a kemencébe. A vaktetű, azaz a fagy utáni viszketésnél, amikor úgy érzi a beteg, hogy „szánti a vaktetű a kezemet”, a káposztalé csodahatását vélték jónak. És az ember meggyógyult. Vagy nem.

Egy 1522-es tizedjegyzékben böngészem a gyógyítók lajstromát: „Jókezű csontrakó, Pöszércés füvesember, Bába Kenő, Kis Borbély, jó foghúzó felcser”. Aztán idővel jöttek a tanult doktorok, ám közülük sokan a javasasszonyok régi praktikáihoz is fordultak. Olykor a mágiát is segítségül hívták: ha már maguk nem boldogultak, egy vénasszony tanácsát kérték, és akkor jött a sokféle ráolvasás közül valamelyik: „Ennek a lánynak úgy ne árthasson a baj a testin, amint Krisztus urunk nem maradhatott a kűágyon.” Aztán a beteg akár még meg is gyógyulhatott. Olykor a vajákos se tudta pontosan, mi a csudától.

Lassan odaérek a sorban, hogy megkapom a magam gyógyszereit, de közben még hallom, mennyi jó tanáccsal látják el egymást a betegtársaik. Megértően bólogatok. És maradok a már bevált dolgoknál. „Kényóhártyát” most nem kérek…

A rovat további hírei: Napraszóló

Lóháton, vaksötétben

Lóháton, vaksötétben

2018. október 14. (vasárnap)

Úgy hívták, Meglepetés Jani. Na jó, persze, hogy nem ez volt a rendes neve, a kiskölykök titulálták így, miután megvitatták, hogy szerintük a Jack a John becézett alakja. És az eredeti név így hangzott: Surprise Jack.

A lóban ló van

A lóban ló van

2018. október 07. (vasárnap)

Patkányok, sorakozó! Jön a Messiás.
Nem felejtem ezt a két mondatot, hogy is felejthetném, hisz egészen kivételes, hogy valaki sorakozót rendel a patkányoknak, s magát Messiásnak nevezi. Pedig a felkentség szikráját se lehetett felfedezni benne, vagyis Pityuban, aki mindig ezt kiáltotta, amikor szénért indult a pincébe.

Szántani, hegynek fölfele

Szántani, hegynek fölfele

2018. szeptember 23. (vasárnap)

Hófehér fal, nagy, tiszta felületek, kevés fölaggatott dísz. Feszület – hát persze, egy szerzetes szobájában vagyunk –, aztán két szakrális jelkép, egy festmény, Madonna a kisdeddel. És még valami: fekete-fehér fotó, dombhajlatot látni, a domb élén szántó parasztember. Hegynek fölfelé szánt. Jelkép ez, tán hivatásának jelképe is? – kérdezem a pátert.

Egy korszak mintaembere

Egy korszak mintaembere

2018. szeptember 16. (vasárnap)

Könyvet lapozok. Önvallomás. Életútkrónika. Egy emlék a gyermekkorból: „Apám szabósegéd volt a Neumann cégnél, édesanyám varrónő. Szoba-konyhás lakásban laktunk a Józsefváros szívében, a Mária Terézia téren. Első emlékképeimen anyámat látom. Hallom a varrógép finom zúgását, amelynek a hangjára reggel felébredtünk, este pedig álomba duruzsolt bennünket. A poros térre is emlékszem, ott még az akácfák is fulladoztak a porban. Magas templomtornyot is látok, aminek hegye az égig ért.”

Olvasás, életre-halálra

Olvasás, életre-halálra

2018. szeptember 08. (szombat)

Kelj fel, régen szántanak; Csépeltél-e vetésre? Aki e kétsoros intelmet Szent Mihály havi ajánlásként a szántóvetőknek megfogalmazta, a XVI. század különös figurája volt. Újfaluból, a mai Esztergom pereméről indult a nagyvilágba. Krakkóba tartott, a földkerekség egyik legrégibb egyetemére, amely már két évszázada működött. Beiratkozott.

Emberi erőforrás

Emberi erőforrás

2018. szeptember 01. (szombat)

Vándoriskola. Vajon mond-e még valakinek ez a szó bármi is? Tán azoknak, akik Földvárypusztán tanultak ilyenben. De ők, ha még meg is vannak, nyolcvan év fölött lehetnek. Mert hetvenkét éve, 1946-ban nyílott meg a vándoriskola. Kényszerből.

Nyár, orkán, jóvátétel…

Nyár, orkán, jóvátétel…

2018. augusztus 25. (szombat)

Alattomosan közelített a vihar. Csak az utolsó pillanatban észlelték, úgy csapott le, váratlanul, hogy megrémülni se volt idejük. Az erdő felől tört a tanyára. Vitt mindent, ami az útjában állt: földre fektette a már amúgy is megroggyant villanykarót, elsodorta a támoszlopot, fölborította a szénabálát, aztán módszeresen szét is szedte.