Szántani, hegynek fölfele

2018. szeptember 23. (vasárnap) 9:13 - Várkonyi Balázs

Hófehér fal, nagy, tiszta felületek, kevés fölaggatott dísz. Feszület – hát persze, egy szerzetes szobájában vagyunk –, aztán két szakrális jelkép, egy festmény, Madonna a kisdeddel. És még valami: fekete-fehér fotó, dombhajlatot látni, a domb élén szántó parasztember. Hegynek fölfelé szánt. Jelkép ez, tán hivatásának jelképe is? – kérdezem a pátert.

Több, mint húsz éve van előttem ez a kép – mondja. – Erőt ad, bátorít. Annak ellenére, hogy amint közeledik a szántó ló és ember a domb tetejéhez, annál nagyobb a képen a sötét mező. De annál nagyobb is a remény: amikor fölérnek, kitárul a szemhatár.

Beszél aztán arról, hogy miért fontos minden munkajelkép: építőerő. Gyakran járja a vidéket, bekopogtat falusi házakba, tanyákra, vadidegenekhez is, sosem kérdi, ki milyen vallású, lehet akár hitetlen is, őt az ember érdekli. A mindennapjai. A munkája. És a beszéde – teszi hozzá. Ennél elidőz. Példákat hoz a hétköznapi emberek szófordulatairól, sajátos metaforákat sorol úti gyűjteményéből, nyelvészeket idéz, akik a parasztember nyelvi gazdagságáról írtak, még Gombocz Zoltán is, a múlt századelő nagy kutatója, aki a fonetika, a nyelvtörténet, az altajisztika mellett még a falusi ember szóhasználatára is figyelt. Neki a vándorbot a jelképe, ami életközelség-szimbólum, nem véletlen, hogy a sírja fölötti szobor is vándorbottal ábrázolja…

Hazaútban még a szerzetes szavai járnak a fejemben. És visszagondolok egy másik beszélgetésre. Magam is tanyajáró voltam, sok bölcs parasztemberrel hozott össze a jó sorsom. Egy alkalommal ülünk a gádorban, beszélgetünk. A nagyfiú a jószágot eteti, a feleség a konyhában süti a sós rudat, és rosszkedvű – mondja vendéglátóm –, mert a Géza tehén véletlenül rálépett a kedvenc kiskutyájára, és most odavan. Szomorú. A gazda mondja szegény kiskutya nevét, jegyzetfüzetembe írom: Gurulj. Nézi, azt mondja, nyelvtanilag így helyes, de ők nem így írják, hanem így: Gurujj. Hát nem ízesebb ez a forma? És tényleg.

Náluk minden állatnak van neve, hallgatnak is rá, különösen, ha rosszat tesznek! Kopasz, Tasla, Pántos – néhány a disznók közül, a tehenek, Címer, Pötyke, Fátyol, Pompás, a két ló meg Cifra és Kondor. Meséli, fejéskor a tehénnek csak annyit kell mondani: a lábad! És a tehén hátrateszi a jobb hátsó lábát. Sosem a balt. Sosem téveszt. Sosem felejt…

A tanya körül nyárfák. Maga ültette egykor. Hallotta valakitől a nevét: Robusztus, olasz nemes fa. Na, gondolta, az biztosan hatalmasra nő, mert a neve csak a latin robustus, robusta, robustum főnévből eredhet. Már meg sem lepődöm: elmondja, gimnáziumban érettségizett, ott latint is tanult, meg a főiskolás lányával is gyakorolt olykor, valamennyi még megmaradt a nyelvtudásból…

Észreveszi, hogy Füstös, a koca kiszabadul a tanyáról. Szól az egyik kutyának: Bogár, megcsípheted egyszer. Bogár megy. Megcsípi. Nem kétszer, nem háromszor. Egyszer. Füstös megadja magát, visszatér. Szóból ért a kutya is. Arrafelé mindig.

A végén koccintunk. Jóindulatú bor – mondja. Egyetértünk.

A rovat további hírei: Napraszóló

Lóháton, vaksötétben

Lóháton, vaksötétben

2018. október 14. (vasárnap)

Úgy hívták, Meglepetés Jani. Na jó, persze, hogy nem ez volt a rendes neve, a kiskölykök titulálták így, miután megvitatták, hogy szerintük a Jack a John becézett alakja. És az eredeti név így hangzott: Surprise Jack.

A lóban ló van

A lóban ló van

2018. október 07. (vasárnap)

Patkányok, sorakozó! Jön a Messiás.
Nem felejtem ezt a két mondatot, hogy is felejthetném, hisz egészen kivételes, hogy valaki sorakozót rendel a patkányoknak, s magát Messiásnak nevezi. Pedig a felkentség szikráját se lehetett felfedezni benne, vagyis Pityuban, aki mindig ezt kiáltotta, amikor szénért indult a pincébe.

Gyógyszertár, betegek kórusa

Gyógyszertár, betegek kórusa

2018. szeptember 30. (vasárnap)

No lám, nem vagyok egyedül, de mennyire nem, a gyógyszertár tele van lázas tekintetű, szipákoló, köhécselő emberekkel. Ha a várakozók közül valaki még nem kapta el ezt a mostanában aratni kezdett kórt, soha jobb alkalom, ennyi beteg között ő is könnyen beleesik.

Egy korszak mintaembere

Egy korszak mintaembere

2018. szeptember 16. (vasárnap)

Könyvet lapozok. Önvallomás. Életútkrónika. Egy emlék a gyermekkorból: „Apám szabósegéd volt a Neumann cégnél, édesanyám varrónő. Szoba-konyhás lakásban laktunk a Józsefváros szívében, a Mária Terézia téren. Első emlékképeimen anyámat látom. Hallom a varrógép finom zúgását, amelynek a hangjára reggel felébredtünk, este pedig álomba duruzsolt bennünket. A poros térre is emlékszem, ott még az akácfák is fulladoztak a porban. Magas templomtornyot is látok, aminek hegye az égig ért.”

Olvasás, életre-halálra

Olvasás, életre-halálra

2018. szeptember 08. (szombat)

Kelj fel, régen szántanak; Csépeltél-e vetésre? Aki e kétsoros intelmet Szent Mihály havi ajánlásként a szántóvetőknek megfogalmazta, a XVI. század különös figurája volt. Újfaluból, a mai Esztergom pereméről indult a nagyvilágba. Krakkóba tartott, a földkerekség egyik legrégibb egyetemére, amely már két évszázada működött. Beiratkozott.

Emberi erőforrás

Emberi erőforrás

2018. szeptember 01. (szombat)

Vándoriskola. Vajon mond-e még valakinek ez a szó bármi is? Tán azoknak, akik Földvárypusztán tanultak ilyenben. De ők, ha még meg is vannak, nyolcvan év fölött lehetnek. Mert hetvenkét éve, 1946-ban nyílott meg a vándoriskola. Kényszerből.

Nyár, orkán, jóvátétel…

Nyár, orkán, jóvátétel…

2018. augusztus 25. (szombat)

Alattomosan közelített a vihar. Csak az utolsó pillanatban észlelték, úgy csapott le, váratlanul, hogy megrémülni se volt idejük. Az erdő felől tört a tanyára. Vitt mindent, ami az útjában állt: földre fektette a már amúgy is megroggyant villanykarót, elsodorta a támoszlopot, fölborította a szénabálát, aztán módszeresen szét is szedte.