Szántani, hegynek fölfele

2018. szeptember 23. (vasárnap) 9:13 - Várkonyi Balázs

Hófehér fal, nagy, tiszta felületek, kevés fölaggatott dísz. Feszület – hát persze, egy szerzetes szobájában vagyunk –, aztán két szakrális jelkép, egy festmény, Madonna a kisdeddel. És még valami: fekete-fehér fotó, dombhajlatot látni, a domb élén szántó parasztember. Hegynek fölfelé szánt. Jelkép ez, tán hivatásának jelképe is? – kérdezem a pátert.

Több, mint húsz éve van előttem ez a kép – mondja. – Erőt ad, bátorít. Annak ellenére, hogy amint közeledik a szántó ló és ember a domb tetejéhez, annál nagyobb a képen a sötét mező. De annál nagyobb is a remény: amikor fölérnek, kitárul a szemhatár.

Beszél aztán arról, hogy miért fontos minden munkajelkép: építőerő. Gyakran járja a vidéket, bekopogtat falusi házakba, tanyákra, vadidegenekhez is, sosem kérdi, ki milyen vallású, lehet akár hitetlen is, őt az ember érdekli. A mindennapjai. A munkája. És a beszéde – teszi hozzá. Ennél elidőz. Példákat hoz a hétköznapi emberek szófordulatairól, sajátos metaforákat sorol úti gyűjteményéből, nyelvészeket idéz, akik a parasztember nyelvi gazdagságáról írtak, még Gombocz Zoltán is, a múlt századelő nagy kutatója, aki a fonetika, a nyelvtörténet, az altajisztika mellett még a falusi ember szóhasználatára is figyelt. Neki a vándorbot a jelképe, ami életközelség-szimbólum, nem véletlen, hogy a sírja fölötti szobor is vándorbottal ábrázolja…

Hazaútban még a szerzetes szavai járnak a fejemben. És visszagondolok egy másik beszélgetésre. Magam is tanyajáró voltam, sok bölcs parasztemberrel hozott össze a jó sorsom. Egy alkalommal ülünk a gádorban, beszélgetünk. A nagyfiú a jószágot eteti, a feleség a konyhában süti a sós rudat, és rosszkedvű – mondja vendéglátóm –, mert a Géza tehén véletlenül rálépett a kedvenc kiskutyájára, és most odavan. Szomorú. A gazda mondja szegény kiskutya nevét, jegyzetfüzetembe írom: Gurulj. Nézi, azt mondja, nyelvtanilag így helyes, de ők nem így írják, hanem így: Gurujj. Hát nem ízesebb ez a forma? És tényleg.

Náluk minden állatnak van neve, hallgatnak is rá, különösen, ha rosszat tesznek! Kopasz, Tasla, Pántos – néhány a disznók közül, a tehenek, Címer, Pötyke, Fátyol, Pompás, a két ló meg Cifra és Kondor. Meséli, fejéskor a tehénnek csak annyit kell mondani: a lábad! És a tehén hátrateszi a jobb hátsó lábát. Sosem a balt. Sosem téveszt. Sosem felejt…

A tanya körül nyárfák. Maga ültette egykor. Hallotta valakitől a nevét: Robusztus, olasz nemes fa. Na, gondolta, az biztosan hatalmasra nő, mert a neve csak a latin robustus, robusta, robustum főnévből eredhet. Már meg sem lepődöm: elmondja, gimnáziumban érettségizett, ott latint is tanult, meg a főiskolás lányával is gyakorolt olykor, valamennyi még megmaradt a nyelvtudásból…

Észreveszi, hogy Füstös, a koca kiszabadul a tanyáról. Szól az egyik kutyának: Bogár, megcsípheted egyszer. Bogár megy. Megcsípi. Nem kétszer, nem háromszor. Egyszer. Füstös megadja magát, visszatér. Szóból ért a kutya is. Arrafelé mindig.

A végén koccintunk. Jóindulatú bor – mondja. Egyetértünk.

A rovat további hírei: Napraszóló

Hogy hívnak, kis boxos?

Hogy hívnak, kis boxos?

2019. február 16. (szombat)

Borsós. Borzas. Ebes. Elep. Kócs. Kormópuszta – mintha leckét mondana fel, úgy sorolja a hortobágyi gazdaságok nevét, tizenkettőt, ahová az ötvenes években kitelepített családok kerültek, kényszermunkára. És most telefonon invitál: készül az egykori száműzetése színhelyére, tartsak vele, hisz már kétszer együtt mentünk. Majd meglátjuk, mondom neki, hogy időt nyerjek.

Újvárosi hódítók

Újvárosi hódítók

2019. február 10. (vasárnap)

Ismét egy évforduló. Nem „kerek”, nem is évszázadot megidéző – egyszerű, szerény, amolyan semmi különös nap a kalendáriumban. De valakiknek nagyon sokat jelent: a fiatalságukra emlékeztet. És voltaképpen az egész életükre.

A farkas nem ordít be…

A farkas nem ordít be…

2019. február 03. (vasárnap)

Éjszakai csönd volt. A kisfiú az ablak előtt állt, kifelé nézett, közben meztelen talpát néha fölemelte és a másik lábához dörgölte. Fázott zokni nélkül. Anyja csodálkozva figyelt, majd, hogy nem történt semmi, megszólalt: Mit csinálsz te itt? A fiúcska majdnem összeesett az ijedségtől. Azt motyogta, hogy nem tudott aludni. Anyja gyorsan ágyba dugta.

Umcacca és társai

Umcacca és társai

2019. január 31. (csütörtök)

Egy hirdetésben bukkanok rá: Kucorgó tér. Hangulatos, kedves név, a terecske is biztosan rászolgált erre; de mitől lett kucorgó?

A faegér papája

A faegér papája

2019. január 30. (szerda)

Az elegancia, barátom, az elegancia az ok! Nagy hirtelen ezt adtam magyarázatként, amikor szomszédom megkérdezte, mi a csudának nekem laptophoz egér.

Munkaélmény, életpélda

Munkaélmény, életpélda

2019. január 27. (vasárnap)

Úgy hívták: „a kis sánta amerikai”. Olajmunkás körökben terjedő kósza legendák hőse volt. Ha volt egyáltalán. Mert olyan valószerűtlen, hogy valaki, akinek neve sem ismert, igaz történetek főszereplője legyen. De ez csupán az én fikcióm.

A bunyós masiniszta

A bunyós masiniszta

2019. január 19. (szombat)

Szörnyű hibát vétett azon a régi januári estén Tóth Gyula fékező: vacsora után a szálláshelyen a saját lábára húzta Klenner mozdonyvezető becses lábbelijét, a szőrcsizmáját. A masiniszta, hogy megnevelje a vétkest, a szőrcsizmával agyba-főbe verte.