Szántani, hegynek fölfele

2018. szeptember 23. (vasárnap) 9:13 - Várkonyi Balázs

Hófehér fal, nagy, tiszta felületek, kevés fölaggatott dísz. Feszület – hát persze, egy szerzetes szobájában vagyunk –, aztán két szakrális jelkép, egy festmény, Madonna a kisdeddel. És még valami: fekete-fehér fotó, dombhajlatot látni, a domb élén szántó parasztember. Hegynek fölfelé szánt. Jelkép ez, tán hivatásának jelképe is? – kérdezem a pátert.

Több, mint húsz éve van előttem ez a kép – mondja. – Erőt ad, bátorít. Annak ellenére, hogy amint közeledik a szántó ló és ember a domb tetejéhez, annál nagyobb a képen a sötét mező. De annál nagyobb is a remény: amikor fölérnek, kitárul a szemhatár.

Beszél aztán arról, hogy miért fontos minden munkajelkép: építőerő. Gyakran járja a vidéket, bekopogtat falusi házakba, tanyákra, vadidegenekhez is, sosem kérdi, ki milyen vallású, lehet akár hitetlen is, őt az ember érdekli. A mindennapjai. A munkája. És a beszéde – teszi hozzá. Ennél elidőz. Példákat hoz a hétköznapi emberek szófordulatairól, sajátos metaforákat sorol úti gyűjteményéből, nyelvészeket idéz, akik a parasztember nyelvi gazdagságáról írtak, még Gombocz Zoltán is, a múlt századelő nagy kutatója, aki a fonetika, a nyelvtörténet, az altajisztika mellett még a falusi ember szóhasználatára is figyelt. Neki a vándorbot a jelképe, ami életközelség-szimbólum, nem véletlen, hogy a sírja fölötti szobor is vándorbottal ábrázolja…

Hazaútban még a szerzetes szavai járnak a fejemben. És visszagondolok egy másik beszélgetésre. Magam is tanyajáró voltam, sok bölcs parasztemberrel hozott össze a jó sorsom. Egy alkalommal ülünk a gádorban, beszélgetünk. A nagyfiú a jószágot eteti, a feleség a konyhában süti a sós rudat, és rosszkedvű – mondja vendéglátóm –, mert a Géza tehén véletlenül rálépett a kedvenc kiskutyájára, és most odavan. Szomorú. A gazda mondja szegény kiskutya nevét, jegyzetfüzetembe írom: Gurulj. Nézi, azt mondja, nyelvtanilag így helyes, de ők nem így írják, hanem így: Gurujj. Hát nem ízesebb ez a forma? És tényleg.

Náluk minden állatnak van neve, hallgatnak is rá, különösen, ha rosszat tesznek! Kopasz, Tasla, Pántos – néhány a disznók közül, a tehenek, Címer, Pötyke, Fátyol, Pompás, a két ló meg Cifra és Kondor. Meséli, fejéskor a tehénnek csak annyit kell mondani: a lábad! És a tehén hátrateszi a jobb hátsó lábát. Sosem a balt. Sosem téveszt. Sosem felejt…

A tanya körül nyárfák. Maga ültette egykor. Hallotta valakitől a nevét: Robusztus, olasz nemes fa. Na, gondolta, az biztosan hatalmasra nő, mert a neve csak a latin robustus, robusta, robustum főnévből eredhet. Már meg sem lepődöm: elmondja, gimnáziumban érettségizett, ott latint is tanult, meg a főiskolás lányával is gyakorolt olykor, valamennyi még megmaradt a nyelvtudásból…

Észreveszi, hogy Füstös, a koca kiszabadul a tanyáról. Szól az egyik kutyának: Bogár, megcsípheted egyszer. Bogár megy. Megcsípi. Nem kétszer, nem háromszor. Egyszer. Füstös megadja magát, visszatér. Szóból ért a kutya is. Arrafelé mindig.

A végén koccintunk. Jóindulatú bor – mondja. Egyetértünk.

A rovat további hírei: Napraszóló

Pentele hideg decemberei

Pentele hideg decemberei

2018. december 16. (vasárnap)

A krónikák szerint dermesztő hónappal zárult az 1945-ös év. Vad szelek kergették a porhavat, csonttá fagyott minden, de volt valami, ami még inkább zorddá tette azt a decembert: a félelem.

A „pentelei persely”

A „pentelei persely”

2018. december 09. (vasárnap)

Disznótorba invitál egy kedves ismerős. Gyere - mondja - semmit nem kell tenned, csak nézelődsz, meg eszel, iszol. Ha dolgozni se kell, minek menjek? Egyek igyak, szégyenkezve, hogy a férfiak meg az asszonyok egy léhűtő körül szorgoskodnak? Hát nem. De köszönöm a meghívást. 

A legszebb karácsonyi ajándék

A legszebb karácsonyi ajándék

2018. december 02. (vasárnap)

A férfi régi adventi élményeit rendezgeti a fejében: a gyermekei feszült várakozását, a cinkosságot, ahogy a maminak szánt ajándék titkára szövetkeztek, a listázást, hogy mit kapjanak majd a haverok, s a találgatást, hogy ők vajon mire számíthatnak. Felidézi, milyen izgalomba jöttek egyszer a kicsik, amikor a szentestére várva a szürkületben meglátták: egy madár telepedett a párkányra. 

Hogyan kell embert lopni?

Hogyan kell embert lopni?

2018. november 25. (vasárnap)

Mi sem egyszerűbb. Ám ne feledkezzünk meg a módszerességről. Precízen kell csinálni, íme: „Harangot csak egyféleképpen lehet önteni. Csak úgy, ahogy Borisz, dehogy Borisz – Boriszka teszi az Andrej Rubljovban.” Jaj, nem! Összekevertem jegyzeteimet, ez az idézet Ancsel Éva kisesszéjéből való, a harangöntésről, meg az alkotás türelméről, az alaposságról, az elmélyültségről szól.

Pentelére Terencskének, Totyinak

Pentelére Terencskének, Totyinak

2018. november 18. (vasárnap)

Régi folyóiratok között matatok. Kezem megáll egy 1990-es Filmvilágon. Szívem szerint való írásra lelek: Szőts István, az – akkor még – élő legenda idézi fel emlékeit. Ha egyetlen más filmet nem alkotott volna, akkor is korszakos alakja lenne kultúránknak: az 1941-ben készült Emberek a havason új fejezetet nyitott a mozgókép hazai történetében. Velencében, a mértékadó fesztiválon fődíjat nyert, itthon és külföldön róla szóltak a szakmai dialógusok.

Ledőlési határidő

Ledőlési határidő

2018. november 11. (vasárnap)

Előttem embersokaság kígyózik, délidő van, a környék legjobb rántott szeletére vár mindenki. Minőségi, nem vágják a húst papírvékonyra, nem klopfolják ki belőle a „lelket” is, frissen készül, még forró, amikor a legéhesebbek az árudából kilépve falni kezdik.

Pentele az utolsókig kitartott…

Pentele az utolsókig kitartott…

2018. november 04. (vasárnap)

„A bombázás után az orosz tankok a pincesoron jöttek lefelé a sötétben dübörögve. Az utca végén van egy szűk forduló, ahol a tank nem fért el, és az ágyúcső bement az ott tévő házba, és pont a szentképnél állt meg.”