1953. december 31-e: az egykori krónikákban ez a dátum úgy szerepel, mint a város kultúrájának fordulónapja. Átadták ugyanis a Bartók Béla Kerületi Kultúrotthont. Azt, amely hamarosan igazi alkotóműhellyé, szellemi központtá lett. A később létrejött kisebb művelődési közösségek mind belőle sarjadtak ki.
Hat és fél évtizedes működése jól korszakolható. Kezdetben a zene és a néptánc uralta a programot – nem véletlenül, hisz’ a huszonhét ezres lélekszámú városban akkoriban öt énekkar és ugyanennyi zenekar tevékenykedett, és mintegy harminc tánccsoport. A báli mulatságoknak is a ház lett az otthona. A tudományos ismeretterjesztő előadások, szakkörök, egyesületi programok is ott kaptak helyet; és persze a korkövetelmény szerint a politikai nagygyűlések is…
Egy újabb korszak: 1963-tól egy évtizeden át a komolyzenei értékátadás volt a meghatározó. Ekkor már a város határain jóval túl is visszhangot és elismerést kapott az intézmény. Újvárost az idő tájt a zenekultúra fontos centrumaként tartották számon. Aztán eljött az 1973-as év. Ekkor – országosan is feltűnő kezdeményezésként – új profilt vett fel a Bartók. Ennek ötletét a város közművelődési felügyelője fogalmazta meg: noha nincs igazi színházépület, s nincs társulat sem, de akkor is lehet dunaújvárosi színházat csinálni! És megalakult a Dunaújvárosi Bemutatószínpad. Nem tellett el sok idő, s rangot vívott ki magának.
Időközben profiltisztítás is lezajlott: a már „bejáratott” képzőművészeti ismeretterjesztés minőségi váltásaként önálló intézménnyé lett az Uitz Terem, a balettoktatás pedig az „Aranyvölgyiben” talált új otthonra. A színházi profil egyre tisztult, a produkciók egyre nagyobb visszhangot kaptak, szakmai elismerés és közönségsiker övezte azokat. Az intézményt aztán a ’90-es évektől lett valóságos színházzá, amikor már a neve is tükrözte hivatását.
Hatvanöt év telt el azóta, hogy a Bartók megnyitotta kapuit, s negyvenöt éve volt az első színházi bemutató: a színészóriás, Latinovics Zoltán rendezte a nyitó darabot, és a Bujtor István-Iglódi István kettős játszott, elementáris sikert aratva. A következő években sorra léptek fel a színpadon a legismertebb művészek, és őket a legkiválóbb rendezők instruálták. Fesztiváldíjak voltak az útjelző kövek. Ma a színház a merész újításokról, a korszerűségről, a kísérletező kedvről, a minőségről ismert; és országosan elismert.
