Téli táj emberrel, szamárral

2018. december 23. (vasárnap) 15:51 - Várkonyi Balázs

Vonulnak, egy sorban. Egykedvűen ballag a hátán keresztet viselő hét jószág. Nekiindultak a pusztának, nem tudni, hová, csak mennek, makacs kitartással.

Jó ismerősök tanyáján vagyok, legutóbb akkor jártam itt, amikor egy hirtelen jött vihar elvitte álmukat, s a fejük felől a tetőt. Körülnézek, túl sok változás nincs, de új tető, na, az már szerencsére van, a megsérült hodályt pedig majd kijavítják, ha lesz rá pénz és idő.

A vonuló szamarakat figyelem. Hová tartanak ezek ott heten, Margitka, kérdezem a gazdasszonytól. Csak mennek a maguk esze után, válaszolja, és tudom, nem jó tovább faggatózni, mert kiderül, hogy szamárügyben mennyire laikus vagyok. De megérzi tudatlanságom, elmondja a legfontosabbakat róluk, s azzal zárja, hogy mi az a keresztet formázó jel a hátukon. És most én lepem meg őt: ezt éppen tudom egy szamártanásztól, meg egy moldvai asszonytól is. Vállkereszt, a keresztények jelképének pontos mása.

A jelet viselő csacsik, csődör, anyaszamár és játékos csikó bóklász a tanya környékén. Egykedvűen viselik csípős hideget. A birkáknak kicsit jobb az akolban, noha a tetőn még megvan a hatalmas lyuk, a nádfedél megtépve, sündisznómód merednek az égre a szétzilált kévecsonkok. A vihar nyomai. A szél alattomosan közelített. Az erdő köziben araszolt, aztán ahogy kiért a bokra-sincs lapályra, felbőgött, orkánná vadult. Vitte a villanydúcot, hetet a földre terített, a betongyámot a derekánál törte ketté, nekiment a tanyaháznak, a végfalba kapaszkodott, egyszerűen kilökte, végigszántott a fedélszéken, sunyimód megemelte a tetőt, pattant a gáncsfa, lazult a szelemen, recsegett-ropogott minden. Röpültek a cserepek ezerfelé.

És az álmok is, a Mihályék álmai. Ott álltak remények forgácsai fölött. Néztek a messzibe. Elláttak tán az idők mélyére is, amikor még fiatalok voltak, s akkor is átéltek egy pusztító vihart.
Drága Miskám – szólítja férjét Piroska – látod, mennyi év kellett elmúljon, hogy megint jöjjön egy ilyen rettenetes szél, hogy kegyetlenül megbúbolja a házamat, istállómat. De ez jel. A jó Isten üzent, hogy ne szuttyogjunk, tegyük a dolgunkat. Mert nincs reménytelen helyzet.

Honnét ez a kifogyhatatlan lelkierő? A szívósságuk jó alap, de bizonyosan segíti őket a hitük is. És ezért hagyják meg békiben a tanya szamarait is, hiszen jelképek. Mindet megtartják. Igénytelen – mondja Piroska –, a kórón is megél. És hogyne tartanám meg őket, ha Krisztus jelét viselik?
A pusztán a hét csacsi még mindig kitartóan vonul. G
erincélükön ott a fekete csík, azt föntebb egy rövidebb csík metszi, kész a jelkép. A vállkereszt történetét úgy mondta el jó rég a szép szavú moldvai mesemondó asszony, hogy a gyermek Jézust és édesanyját, Máriát Heródes katonái elől szamárháton menekítette József Egyiptomba, s a vész múltával ugyanígy vitte vissza őket Názáretbe. A megérkezéskor a gyermek azt mondta a csacsinak: köszönöm, hogy hazahoztál, és jelet rajzolt az állat hátára. A hűség keresztjét.

Ama kisgyermek megszületésének ünnepére készülünk.

A rovat további hírei: Napraszóló

Csak a feketerigó…

Csak a feketerigó…

2019. január 12. (szombat)

Apa, mozdulj! Menj ki, süt a nap, ha nem mozdulsz, nem érnek új impulzusok. Kell a fenének új impulzus ebben a hidegben, mondom, és mutatom neki, hogy innét, a meleg szobából is szép a hó, és jó látni a napsütésben köröző feketerigót… Na, nem épp csak erre gondoltam – zárja le fiam a rövidre szabott párbeszédet.

A semmiből lett színház

A semmiből lett színház

2018. december 31. (hétfő)

1953. december 31-e: az egykori krónikákban ez a dátum úgy szerepel, mint a város kultúrájának fordulónapja. Átadták ugyanis a Bartók Béla Kerületi Kultúrotthont. Azt, amely hamarosan igazi alkotóműhellyé, szellemi központtá lett. A később létrejött kisebb művelődési közösségek mind belőle sarjadtak ki.

Pentele hideg decemberei

Pentele hideg decemberei

2018. december 16. (vasárnap)

A krónikák szerint dermesztő hónappal zárult az 1945-ös év. Vad szelek kergették a porhavat, csonttá fagyott minden, de volt valami, ami még inkább zorddá tette azt a decembert: a félelem.

A „pentelei persely”

A „pentelei persely”

2018. december 09. (vasárnap)

Disznótorba invitál egy kedves ismerős. Gyere - mondja - semmit nem kell tenned, csak nézelődsz, meg eszel, iszol. Ha dolgozni se kell, minek menjek? Egyek igyak, szégyenkezve, hogy a férfiak meg az asszonyok egy léhűtő körül szorgoskodnak? Hát nem. De köszönöm a meghívást. 

A legszebb karácsonyi ajándék

A legszebb karácsonyi ajándék

2018. december 02. (vasárnap)

A férfi régi adventi élményeit rendezgeti a fejében: a gyermekei feszült várakozását, a cinkosságot, ahogy a maminak szánt ajándék titkára szövetkeztek, a listázást, hogy mit kapjanak majd a haverok, s a találgatást, hogy ők vajon mire számíthatnak. Felidézi, milyen izgalomba jöttek egyszer a kicsik, amikor a szentestére várva a szürkületben meglátták: egy madár telepedett a párkányra. 

Hogyan kell embert lopni?

Hogyan kell embert lopni?

2018. november 25. (vasárnap)

Mi sem egyszerűbb. Ám ne feledkezzünk meg a módszerességről. Precízen kell csinálni, íme: „Harangot csak egyféleképpen lehet önteni. Csak úgy, ahogy Borisz, dehogy Borisz – Boriszka teszi az Andrej Rubljovban.” Jaj, nem! Összekevertem jegyzeteimet, ez az idézet Ancsel Éva kisesszéjéből való, a harangöntésről, meg az alkotás türelméről, az alaposságról, az elmélyültségről szól.

Pentelére Terencskének, Totyinak

Pentelére Terencskének, Totyinak

2018. november 18. (vasárnap)

Régi folyóiratok között matatok. Kezem megáll egy 1990-es Filmvilágon. Szívem szerint való írásra lelek: Szőts István, az – akkor még – élő legenda idézi fel emlékeit. Ha egyetlen más filmet nem alkotott volna, akkor is korszakos alakja lenne kultúránknak: az 1941-ben készült Emberek a havason új fejezetet nyitott a mozgókép hazai történetében. Velencében, a mértékadó fesztiválon fődíjat nyert, itthon és külföldön róla szóltak a szakmai dialógusok.