Csak a feketerigó…

2019. január 12. (szombat) 8:43 - Várkonyi Balázs

Apa, mozdulj! Menj ki, süt a nap, ha nem mozdulsz, nem érnek új impulzusok. Kell a fenének új impulzus ebben a hidegben, mondom, és mutatom neki, hogy innét, a meleg szobából is szép a hó, és jó látni a napsütésben köröző feketerigót… Na, nem épp csak erre gondoltam – zárja le fiam a rövidre szabott párbeszédet.

Akkor hát maradok, miért kellene nekem is óvatoskodva araszolnom a csúszós havon, új impulzusnak elég a látvány, vakító hóval, feketerigóval. Az ám, de hol van az imént még az ablak és a csenkefa között járőröző madár? Eltűnt. Pedig nem sokkal ezelőtt még hol a faágra szúrt almát kóstolgatta, hol a párkányra szórt magvak közt válogatott, s most sehol. Remélem, visszajön, hiszen neki fontos dolga, hogy a fehérségbe egy kis feketeséget varázsoljon, mert Kányádi Sándortól tudjuk, hogy a hó jöttével „csak a feketerigó maradt feketének”.

Olvasom a neten a közösségijesztgető jóslatokat, hogy majd hozzánk is megjön a fél Ausztriát már betemető hó, csak hát nálunk ehhez a mutatványhoz hiányoznak az Alpok-méretű hegyek, de vitába nem szállok, mindenki úgy riadozik a téltől, ahogy akar. Persze könnyű nekem itt, a szobamelegben, és belátom, nem is igazán sportszerű az okoskodásom, hiszen sok embert okkal riaszthat a jóslat, hogy a hétvégén jön az újabb hó, sok helyen kiadós széllel. Nem csoda, itt az ideje – a január régies neve fergeteg hava, és Kalákáék is megénekelték már, hogy ilyenkor „Hóförgeteg dúl-fúl, ördög lelke jár”.

Emlékszem a harminckét év előtti kegyetlen télre, amikor járhatatlanokká lettek az utak, amikor már a buszok se indultak, csak a hóekék vívták élethalálharcukat, s amikor sok faluba katonai lánctalpasok vitték a kenyeret vagy hozták a várandós asszonyokat a városi kórházba. Azokban a napokban a vonatközlekedés is végzetesen ledermedt: a nagyvárosokból egyetlen gyorsvonat sem indult, mindössze egy szem járatot állítottak ki, az a szerelvény aztán nagy kínnal-keservvel araszolt vagy tíz-tizenkét órán át, mire a fővárosba ért. De megállt a legkisebb megállóhelyen is, ahol más időben csak gőgösen elsuhant, nem egy hely volt, ahol senki se szállt fel, se le, de biztos, ami biztos, az esélyt mindenki megkapta. És a vagonokban a hosszú út alatt ismeretlenek lettek ismerőssé, olykor előkerültek a csatos üvegek is, vadidegen lettek ’per tu’, és nem hallatszott se hangos szó, se kifakadás, hogy milyen egy tél ez…

A legkülönösebb fagyos emlékem egy temetéshez köt. Végbúcsút addig nem éltem át mínusz huszonöt fokban. Kevesen voltunk, csak a közelben lakók kaptak gyászjelentést, s aztán egy hét múlva, amikor már fölengedett az idő, akkor küldték el a feketeszegélyes borítékokat a távol élőknek. Senkit sem akartak kitenni egy kockázatos utazásnak. Akik ott lehettek, különös élményben volt részük: minden jéggé fagyva, a hófehér tájban a temetési menet – távolról akár „csak a feketerigók”. Lassú lépések, a talpak alatt a hó csikorgása messzire elhallatszott, vakított a napsütés. A legjegyetlenebb tél volt. De különös módon szép…

A rovat további hírei: Napraszóló

A semmiből lett színház

A semmiből lett színház

2018. december 31. (hétfő)

1953. december 31-e: az egykori krónikákban ez a dátum úgy szerepel, mint a város kultúrájának fordulónapja. Átadták ugyanis a Bartók Béla Kerületi Kultúrotthont. Azt, amely hamarosan igazi alkotóműhellyé, szellemi központtá lett. A később létrejött kisebb művelődési közösségek mind belőle sarjadtak ki.

Téli táj emberrel, szamárral

Téli táj emberrel, szamárral

2018. december 23. (vasárnap)

Vonulnak, egy sorban. Egykedvűen ballag a hátán keresztet viselő hét jószág. Nekiindultak a pusztának, nem tudni, hová, csak mennek, makacs kitartással.

Pentele hideg decemberei

Pentele hideg decemberei

2018. december 16. (vasárnap)

A krónikák szerint dermesztő hónappal zárult az 1945-ös év. Vad szelek kergették a porhavat, csonttá fagyott minden, de volt valami, ami még inkább zorddá tette azt a decembert: a félelem.

A „pentelei persely”

A „pentelei persely”

2018. december 09. (vasárnap)

Disznótorba invitál egy kedves ismerős. Gyere - mondja - semmit nem kell tenned, csak nézelődsz, meg eszel, iszol. Ha dolgozni se kell, minek menjek? Egyek igyak, szégyenkezve, hogy a férfiak meg az asszonyok egy léhűtő körül szorgoskodnak? Hát nem. De köszönöm a meghívást. 

A legszebb karácsonyi ajándék

A legszebb karácsonyi ajándék

2018. december 02. (vasárnap)

A férfi régi adventi élményeit rendezgeti a fejében: a gyermekei feszült várakozását, a cinkosságot, ahogy a maminak szánt ajándék titkára szövetkeztek, a listázást, hogy mit kapjanak majd a haverok, s a találgatást, hogy ők vajon mire számíthatnak. Felidézi, milyen izgalomba jöttek egyszer a kicsik, amikor a szentestére várva a szürkületben meglátták: egy madár telepedett a párkányra. 

Hogyan kell embert lopni?

Hogyan kell embert lopni?

2018. november 25. (vasárnap)

Mi sem egyszerűbb. Ám ne feledkezzünk meg a módszerességről. Precízen kell csinálni, íme: „Harangot csak egyféleképpen lehet önteni. Csak úgy, ahogy Borisz, dehogy Borisz – Boriszka teszi az Andrej Rubljovban.” Jaj, nem! Összekevertem jegyzeteimet, ez az idézet Ancsel Éva kisesszéjéből való, a harangöntésről, meg az alkotás türelméről, az alaposságról, az elmélyültségről szól.

Pentelére Terencskének, Totyinak

Pentelére Terencskének, Totyinak

2018. november 18. (vasárnap)

Régi folyóiratok között matatok. Kezem megáll egy 1990-es Filmvilágon. Szívem szerint való írásra lelek: Szőts István, az – akkor még – élő legenda idézi fel emlékeit. Ha egyetlen más filmet nem alkotott volna, akkor is korszakos alakja lenne kultúránknak: az 1941-ben készült Emberek a havason új fejezetet nyitott a mozgókép hazai történetében. Velencében, a mértékadó fesztiválon fődíjat nyert, itthon és külföldön róla szóltak a szakmai dialógusok.