Csak a feketerigó…

2019. január 12. (szombat) 8:43 - Várkonyi Balázs

Apa, mozdulj! Menj ki, süt a nap, ha nem mozdulsz, nem érnek új impulzusok. Kell a fenének új impulzus ebben a hidegben, mondom, és mutatom neki, hogy innét, a meleg szobából is szép a hó, és jó látni a napsütésben köröző feketerigót… Na, nem épp csak erre gondoltam – zárja le fiam a rövidre szabott párbeszédet.

Akkor hát maradok, miért kellene nekem is óvatoskodva araszolnom a csúszós havon, új impulzusnak elég a látvány, vakító hóval, feketerigóval. Az ám, de hol van az imént még az ablak és a csenkefa között járőröző madár? Eltűnt. Pedig nem sokkal ezelőtt még hol a faágra szúrt almát kóstolgatta, hol a párkányra szórt magvak közt válogatott, s most sehol. Remélem, visszajön, hiszen neki fontos dolga, hogy a fehérségbe egy kis feketeséget varázsoljon, mert Kányádi Sándortól tudjuk, hogy a hó jöttével „csak a feketerigó maradt feketének”.

Olvasom a neten a közösségijesztgető jóslatokat, hogy majd hozzánk is megjön a fél Ausztriát már betemető hó, csak hát nálunk ehhez a mutatványhoz hiányoznak az Alpok-méretű hegyek, de vitába nem szállok, mindenki úgy riadozik a téltől, ahogy akar. Persze könnyű nekem itt, a szobamelegben, és belátom, nem is igazán sportszerű az okoskodásom, hiszen sok embert okkal riaszthat a jóslat, hogy a hétvégén jön az újabb hó, sok helyen kiadós széllel. Nem csoda, itt az ideje – a január régies neve fergeteg hava, és Kalákáék is megénekelték már, hogy ilyenkor „Hóförgeteg dúl-fúl, ördög lelke jár”.

Emlékszem a harminckét év előtti kegyetlen télre, amikor járhatatlanokká lettek az utak, amikor már a buszok se indultak, csak a hóekék vívták élethalálharcukat, s amikor sok faluba katonai lánctalpasok vitték a kenyeret vagy hozták a várandós asszonyokat a városi kórházba. Azokban a napokban a vonatközlekedés is végzetesen ledermedt: a nagyvárosokból egyetlen gyorsvonat sem indult, mindössze egy szem járatot állítottak ki, az a szerelvény aztán nagy kínnal-keservvel araszolt vagy tíz-tizenkét órán át, mire a fővárosba ért. De megállt a legkisebb megállóhelyen is, ahol más időben csak gőgösen elsuhant, nem egy hely volt, ahol senki se szállt fel, se le, de biztos, ami biztos, az esélyt mindenki megkapta. És a vagonokban a hosszú út alatt ismeretlenek lettek ismerőssé, olykor előkerültek a csatos üvegek is, vadidegen lettek ’per tu’, és nem hallatszott se hangos szó, se kifakadás, hogy milyen egy tél ez…

A legkülönösebb fagyos emlékem egy temetéshez köt. Végbúcsút addig nem éltem át mínusz huszonöt fokban. Kevesen voltunk, csak a közelben lakók kaptak gyászjelentést, s aztán egy hét múlva, amikor már fölengedett az idő, akkor küldték el a feketeszegélyes borítékokat a távol élőknek. Senkit sem akartak kitenni egy kockázatos utazásnak. Akik ott lehettek, különös élményben volt részük: minden jéggé fagyva, a hófehér tájban a temetési menet – távolról akár „csak a feketerigók”. Lassú lépések, a talpak alatt a hó csikorgása messzire elhallatszott, vakított a napsütés. A legjegyetlenebb tél volt. De különös módon szép…

A rovat további hírei: Napraszóló

CB 40 19, a csodaautó

CB 40 19, a csodaautó

2019. március 16. (szombat)

Állt a haverjával a vadonatúj Moszkvics mellett, ragyogott rajta a nap. Milyen színű lehet? Nem kérdezte meg, titkolta, hogy színtévesztő, különösképp azóta, hogy az újságban olvasott egy hirdetést: Középkorú asszony férjhez menne… „Kis testi hibával” jeligére a Kiadóba. Úgy hitte, a színtévesztés is „kis testi hiba”, így nem beszélt róla. Biztosan világoskék a kocsi, gondolta, és lezárta magában a színkérdést. Amúgy is sokkal jobban izgatta, hogy az autóba bele kéne ülni.

Rangon aluli…

Rangon aluli…

2019. március 10. (vasárnap)

Ötvenes férfi támaszkodik az autójára, telefonál. Feltűnően ideges, mindegyre az órájára pillant. Látom, a bal első gumi lapos. Van pótkerék? Hogyne lenne! – válaszol önérzetesen. Ajánlkozom, szívesen segítek, hiszen ismerősök vagyunk, ez a legkevesebb. Á, nem, köszöni, van ember, majd „az” megcsinálja. Megyek a dolgomra.

„Aranyláz” Újvárosban

„Aranyláz” Újvárosban

2019. március 03. (vasárnap)

1951. május elseje. Munkásünnep Pentelén, felvonulással, utcanévadóval, házavatóval. A hivatalosságok, a fővárosi protokollvendégek megcsodálják a semmiből kinőtt utcát – persze, hogy a Május 1. nevet kapja –, majd az ünnepség végeztével hazamennek. És a frissen átadott épületek egy részében másnap nem a beköltöző családok jelennek meg, hanem munkásbrigádok. Hogy befejezzék azt, amit az ünnepélyes avatóig nem sikerült.

1859: a pentelei világjáró hazatér

1859: a pentelei világjáró hazatér

2019. február 25. (hétfő)

Barkóczi Rosty Pál, az ifjú nemes önszántából tán sosem hagyta volna el Magyarországot. De az 1848-49-es szabadságharc katonájának, a Károlyi-huszárezred kapitányának nem volt más választása: a világosi fegyverletétel után börtön várt volna rá, így menekülnie kellett. Sógora, a tudós Trefort Ágoston, a későbbi vallás- és közoktatásügyi miniszter segítségével emigrált.

A „jégtörőnek” nem akadt dolga

A „jégtörőnek” nem akadt dolga

2019. február 24. (vasárnap)

Mátyással nincs szerencsénk, lehet, hogy komisz idő vár ránk, már hogyha beválik a népi regula. Mert a régi időjósok úgy tartották, ha Mátyás jeget talál, töri, ha nem talál, csinál. Vagyis még hidegebb napok várhatóak.

Mozi, filmszakadásig

Mozi, filmszakadásig

2019. február 24. (vasárnap)

Még hogy rossz emlék! Hogy is lenne az egy mozi, ami sokaknak ifjúságélmény, a meghitt együttlétet emléke a kedvessel, szigorúan a hátsó sorban, kerüljön a jegy, amibe kerül, de ott, a félhomályban összebújva, jaj, Istenem! Szép volt.

Hogy hívnak, kis boxos?

Hogy hívnak, kis boxos?

2019. február 16. (szombat)

Borsós. Borzas. Ebes. Elep. Kócs. Kormópuszta – mintha leckét mondana fel, úgy sorolja a hortobágyi gazdaságok nevét, tizenkettőt, ahová az ötvenes években kitelepített családok kerültek, kényszermunkára. És most telefonon invitál: készül az egykori száműzetése színhelyére, tartsak vele, hisz már kétszer együtt mentünk. Majd meglátjuk, mondom neki, hogy időt nyerjek.