Apa, mozdulj! Menj ki, süt a nap, ha nem mozdulsz, nem érnek új impulzusok. Kell a fenének új impulzus ebben a hidegben, mondom, és mutatom neki, hogy innét, a meleg szobából is szép a hó, és jó látni a napsütésben köröző feketerigót… Na, nem épp csak erre gondoltam – zárja le fiam a rövidre szabott párbeszédet.
Akkor hát maradok, miért kellene nekem is óvatoskodva araszolnom a csúszós havon, új impulzusnak elég a látvány, vakító hóval, feketerigóval. Az ám, de hol van az imént még az ablak és a csenkefa között járőröző madár? Eltűnt. Pedig nem sokkal ezelőtt még hol a faágra szúrt almát kóstolgatta, hol a párkányra szórt magvak közt válogatott, s most sehol. Remélem, visszajön, hiszen neki fontos dolga, hogy a fehérségbe egy kis feketeséget varázsoljon, mert Kányádi Sándortól tudjuk, hogy a hó jöttével „csak a feketerigó maradt feketének”.
Olvasom a neten a közösségijesztgető jóslatokat, hogy majd hozzánk is megjön a fél Ausztriát már betemető hó, csak hát nálunk ehhez a mutatványhoz hiányoznak az Alpok-méretű hegyek, de vitába nem szállok, mindenki úgy riadozik a téltől, ahogy akar. Persze könnyű nekem itt, a szobamelegben, és belátom, nem is igazán sportszerű az okoskodásom, hiszen sok embert okkal riaszthat a jóslat, hogy a hétvégén jön az újabb hó, sok helyen kiadós széllel. Nem csoda, itt az ideje – a január régies neve fergeteg hava, és Kalákáék is megénekelték már, hogy ilyenkor „Hóförgeteg dúl-fúl, ördög lelke jár”.
Emlékszem a harminckét év előtti kegyetlen télre, amikor járhatatlanokká lettek az utak, amikor már a buszok se indultak, csak a hóekék vívták élethalálharcukat, s amikor sok faluba katonai lánctalpasok vitték a kenyeret vagy hozták a várandós asszonyokat a városi kórházba. Azokban a napokban a vonatközlekedés is végzetesen ledermedt: a nagyvárosokból egyetlen gyorsvonat sem indult, mindössze egy szem járatot állítottak ki, az a szerelvény aztán nagy kínnal-keservvel araszolt vagy tíz-tizenkét órán át, mire a fővárosba ért. De megállt a legkisebb megállóhelyen is, ahol más időben csak gőgösen elsuhant, nem egy hely volt, ahol senki se szállt fel, se le, de biztos, ami biztos, az esélyt mindenki megkapta. És a vagonokban a hosszú út alatt ismeretlenek lettek ismerőssé, olykor előkerültek a csatos üvegek is, vadidegen lettek ’per tu’, és nem hallatszott se hangos szó, se kifakadás, hogy milyen egy tél ez…
A legkülönösebb fagyos emlékem egy temetéshez köt. Végbúcsút addig nem éltem át mínusz huszonöt fokban. Kevesen voltunk, csak a közelben lakók kaptak gyászjelentést, s aztán egy hét múlva, amikor már fölengedett az idő, akkor küldték el a feketeszegélyes borítékokat a távol élőknek. Senkit sem akartak kitenni egy kockázatos utazásnak. Akik ott lehettek, különös élményben volt részük: minden jéggé fagyva, a hófehér tájban a temetési menet – távolról akár „csak a feketerigók”. Lassú lépések, a talpak alatt a hó csikorgása messzire elhallatszott, vakított a napsütés. A legjegyetlenebb tél volt. De különös módon szép…
