„Nézd ezt a rajzot. Ahogy megfogta a női arcot, aki ezt így rajzolta, abból árad a szeretet.” Néztem. Soha még így nem néztem képet, mint ahogy Rohonczi István tanár úr mondta, s ahogy a vonalak egymásmellettiségét figyeltem, éreztem, amit mondott. P.Csasztka Ilona azaz Pálfalniné Csasztka Ilona rajzai erről szólnak.
A férje és az ő grafikáiból nyílt kiállítás a Bartók aulájában. A megnyitója után beszélgetünk. Közben – ahogy illik- oda-odalépnek hozzá, gratulálnak, jó egészséget és hosszú életet kívánnak. „Na, csak óvatosan a hosszú élettel”- mondja, hiszen bizonyos életkor fölött már mindenki pontosan érti ennek a jó kívánságnak a Janus-arcúságát.
- Két éve halt meg a férjem, s bizony az utolsó időszakok nagyon nehezek voltak, nekünk is és neki is. Feltételezem, hogy már komoly fájdalmai voltak, de már nem tudta mondani. Méltatlan egy helyzet volt. Aztán… azt hittem, hogy nem tudom megszokni az egyedüllétet, de tévedtem. Körülvesz a nyugalom. A fiamék nagyon jó környezetet teremtettek. Van külön asztalom is, ahol gyönyörűséges papírok várnak arra, hogy dolgozzak rajtuk. De nem tudom, hogy ez lesz-e vagy mikor lesz. Egyelőre azt érzem, hogy üres itt és itt.
A fejére és a szívére mutat. 84 éves. Ebből közel hatvan évet élt Pálfalvi Jánossal, azaz Janó bácsival, aki meghatározó személyisége volt városunk kulturális és művészeti életének.
- Egy ilyen nagyon hosszú időbe nagyon sok minden belefér – magyarázza, és azt is, hogy sokkal erősebbnek kell lenni azoknak a dolgoknak, amik összekötnek, mint amik elválasztanak. Majd rákérdezek a megismerkedésükre.
- Ott vártunk a képzőművészeti egyetemen Domanovszky irodája előtt. Nyár volt, rövid nadrág volt rajta, és én esküszöm, hogy életemben olyan szép lábú férfit még nem láttam, néptáncos volt, gyönyörűen formás volt a vádlija, le se tudtam venni róla a szemem.
Janó bácsi érzelmi viszonzására azonban még egy ideig várnia kellett volt egy még regnáló barátnő és közbe jött 1956 is.
- Janó már akkor is vezéregyéniség volt, s a képzőművészeti egyetem részéről tartotta a kapcsolatot a Petőfi körrel. S így mikor eljött a megtorlás ideje, csak Domanovszky Endrének köszönhette, hogy megúszta, aki egy barátja révén bejuttatta egy szanatóriumba. Azonban a teljesen összetört azon, ami történt. Depressziós lett, s azon törtem a fejem , hogyan tudnék rajta segíteni, s úgy gondoltam, hogy még betegebbnek tűntetem fel magam. S előadtam, hogy nincs értelme az életemnek, nem látok semmi jövőt magam előtt. S úgy el kezdett vigasztalni, hogy el sem ment mellőlem többé.
A fiatal művészpár, Dunaújvárosnak köszönhette házasságát. Olvastak egy újsághirdetést 1959-ben, hogy a város műtermes művészlakásokat épít, s várja a fiatal művészeket, s úgy döntöttek megpróbálják. Megpályázták az egyiket, s mivel megígérték , hogy összeházasodnak, így egyik lakásra őket választották. Fiúk már ideszületett.
Nézzük a rajzokat, döntően Janó bácsi grafikái vannak a falon. Próbálom óvatosan körülírni, hogy nem érezte-e áldozatnak vagy tehernek, hogy kevesebb ideje lehetősége maradt saját karriert építeni.
- Nézd, volt egy fiúnk,akiről minden tekintetben gondoskodni kellett. Ahogy megszületett, attól a pillantottól kezdve ez nem lehetett kérdés. Egyszerűen valamelyikünknek viselni kellett a hétköznapokat. Elmentem rajzot tanítani előbb a Ságváriban, majd dolgoztam a papírgyárnak, később gyermekcipőkre mintát a cipőüzembe, aztán megint tanítás. Kiállításokból, képeladásokból nem lehetett volna megélnünk. Ráadásul nagyon sok munkánkat el is ajándékoztuk.
Miközben itt tartunk, megjelenik Zrupkó Ernő egy fotóval, ami egy tűzzommánc alkotásról készült. - Nálam van Edit macskája- mondja jelentőségteljesen. Nagyon nagy vidámság kerekedik ezen, majd Ica néni elmeséli, hogy a Skála annak idején a megígérte, hogy értékesíti a tűzzománc képeit, néhányat át is adtak bizományba, de egyet se adtak el, ellenben ellopták a kiállított alkotások közül az Edit macskája címűt. Amit jóval később megvett a kiállítóterem egyik őrétől Ernő. Az, hogyan került az őrhöz az alkotás, az örök rejtély marad, ellenben Ica néni örömmel konstatálta, hogy Edit macskája, most már jó helyen van.
- Család…
- A fiam nagyon jó ember, s csodálatos családja van, hálás vagyok érte a menyemnek. És hát a három fiúunokám meg… Ahogy a városba jönnek, az útjuk hozzám vezet. Baromi jókat beszélgetünk. Mindig és mindenről. Nem kell őket körbe ugrálni, egyszerűen csak dumálni jönnek fel, persze, ha nagyobb adagot főzök, akkor küldök nekik, de én inkább amolyan beszélgetős nagymama vagyok.
Megint odajönnek hozzánk, újabb gratuláció, még utánunk kiabál, hogy jövőre, 1920-ban lesz egy nagy kiállításunk, ott mutatják be a festményeket, a nyomatokat és a tűzzománcokat is. Gyertek el, feltétlen. A jövő kiszámíthatatlanságának bizonytalanságával biccentenek. A bölcs mosolyú asszony, örökké huncut tekintetéből azonban árad a bizonyosság. Most már tudom: nem csak a művészet teheti az embert halhatatlanná… Ahogy nézem a rajzain, az összekapaszkodó és elváló vonalakat… pontosan tudom, hogy a szeretet is képes erre.
- Fekete Györgyi -
