Úgy hívták: „a kis sánta amerikai”. Olajmunkás körökben terjedő kósza legendák hőse volt. Ha volt egyáltalán. Mert olyan valószerűtlen, hogy valaki, akinek neve sem ismert, igaz történetek főszereplője legyen. De ez csupán az én fikcióm.
Az olaj- vagy gázkitörések a szénhidrogén-bányászattal egyidősek: ebben az iparágban sincs tökéletes biztonság. De „békeidőben” ki bámulna meg egy fúrómasinát, netán egy működő gázkutat? Az már csöndes, hallgatag, nincs ott látványosság. Ám ha bekövetkezik a katasztrófa, ha egy kutatófúrásnál robbanás történik, azonnal kiváltja az együttérzést, az aggodalmat.
A „kis sánta amerikairól” Zsanán hallottam, még 1979-ben. Sokat látott olajbányászok meséltek róla. Úgy mondták, ha valahol a tengerentúlon egy fúrásnál katasztrófa történik, azonnal megcsörren egy titokzatos ember telefonja. Őt, mindig csak őt hívják. Összeszedi a csapatát, indulnak. Érkezéskor az a rejtélyes mindentudó hosszasan szemlélődik, aztán jó időre elvonul a már fölállított sátrába. Ott számol, rajzokat készít, vázlatokat küld a kiépített telefaxvonalon egy távoli üzembe, aztán kávét tölt magának, és vár. Valamikor megérkeznek a rendelt eszközök. És akkor az az állítólagos sánta kisember mindenkit kiparancsol a színhelyről, beöltözött embereivel a tűzbe, vagy az olajsugárba, gázfelhőbe indul. És van, hogy órák, máskor napok, hetek múlva győznek. Összepakolnak, hazaindulnak.
Negyven éve volt: január 24-én hajnalban hatalmas robbanás riasztotta föl a Zsanán és környékén élőket. Perceken belül szirénázó mentő- és tűzoltóautók indultak a környező városokból, és a távirati iroda is hamarosan tudatta: az Észak-II-es jelű kútnál gázkitörés zajlik. De hogyan történhetett?
Az éjszakai műszakban a munkások a magfúrást készítették elő. A szerelvény kiépítése közben a kút elgázosodott, majd – ahogy az olajbányászok mondják – „beindult”. Ezernyolcszáz méteres mélységből tört föl a gáz, egymás után kilökve, messzire röptetve a vagy húszméteres fúrócső-darabokat. A fúrótorony összeroskadt. Nincs, ami megfogja ezt a roppant erőt, a kétszáz atmoszférás nyomást. Vagyis van – a legkeményebb anyagból készült kitörésgátló. De milyen különös a sors: Zsanán éppen ez az eszköz okozta a bajt…
Amikor a kút beindult, és amikor emberi számítás szerint nem sokat lehet tenni, abban a vészes pillanatban egy munkás tette, amit ösztöne diktált: a bőrét vitte a vásárra, és a még lehetséges utolsó másodpercben lezárta a kitörésgátlót. Csakhogy ott, akkor nem ez volt a jó megoldás: hagyni kellett volna, hogy áradjon a gáz – de ő nem tudhatta, hogy a kútfej egy fontos egysége oly módon sérült, amit már nem lehet így orvosolni. És elég volt egy szikra a negyvenméteres fáklyaként fellobbanó tűzhöz.
Zsanán nem volt amerikai kisember, de volt a hazai kitöréseknél edződött Európa-hírű mentőcsapat: munkások, mérnökök, tűzoltók. Az örökös életveszélyben zajlott huszonhárom napos, emberfeletti küzdelmüket közelről láttam. Munkáról, kitartásról szereztem élményt. És életpéldát.
