Az ember azt gondolná, hogy jót tenni, segíteni a világ legkönnyebb és legegyszerűbb dolga… Aztán… Ahogy Dorogi Kingával beszélgetek, megértem azt, hogy nem a könnyűség a segítségnyújtás legfőbb jellemzője. Sokkal inkább a felelősség az. Jót tenni azt jelenti, hogy felelősséggel segítek.
Vegyük például az ételdobozt. Hamarosan egy esztendeje lesz, hogy a Klub Hotel hátsó udvarában egy civilszervezet felállított egy ételdobozt. Ennek az a lényege, hogy akinek feleslege van, az beteszi ennivalót, akinek szüksége van rá, az kiveszi onnan. Ugye, milyen egyszerű a képlet?
Nézem, ahogy Kinga aprólékosan írja rá a paradicsomleveses dobozra, hogy mit tartalmaz, hogy mikor készült, s hogy meddig fogyasztható.
- Így kell behelyezni, mert ha valami véletlenül nem fogyna el, hogy tudja, aki elveszi, mit eszik és meddig eheti azt. Ügyelni kell arra, hogy a doboz mindig tiszta, fertőtlenített legyen, s fogyasztható ételek legyenek benne. Mindezt rendszeresen le is fényképezem, dokumentálom, ha esetleg a szakhatóságok kérdeznék, hogyan felügyeljük rá, akkor meg tudjuk mutatni.
A dobozból azonban mindig minden „eltűnik”. Vannak, akik rendszeresen beletesznek, vannak, akik rendszeresen kivesznek belőle, de olyan is van, aki ha van feleslege, akkor betesz, ha szüksége van, akkor kivesz.
- Van olyan néni, aki alkalmanként betesz egy almát cserébe, ha kivesz egy valamit. Szinte mindenkit ismerek. Kimegyek, bemutatkozom, ha nem láttam még, beszélgetünk néhány szót. Személyes ismerőseim az adományozók és az adományozottak többsége is.
Kinga most felszolgálóként dolgozik a Hotel éttermében, közben cukrászvizsgájára készül, mellyel később tervei vannak.
Beszélgetünk a segítségnyújtásról.
- Én hiszek abban, hogy előbb vetni kell, hogy arathassunk. Erre tanítom a gyermekeimet is. Hozzák a nem elfogyasztott szendvicsüket az oviból, hogy anya, ezt is adjuk oda.
Sem az adás , sem az elfogadás nem egyszerű dolog. A kezdetekkor többször előfordult, hogy „lerabolták”, azaz egy ember elvitte az összes tartalmát, holott a szabály szerint egyszerre legfeljebb három ételt vehet magához bárki, hogy a többieknek is maradjon. Elég elkeseredett voltam, mire a férjem igyekezte megmagyarázni, hogy az embereknek meg kell tanulni, hogy holnap, és holnapután is lesz valami a dobozban. Így is történt. A másik pedig, hajlamosak vagyunk mi kampányszerűen segíteni, aztán elfeledkezni arról, aki mellé egyszer odaálltunk. Én bármilyen számomra elfogadható ügy mellé szívesen odaállok. Tudja ezt rólam a környezetem is.
Persze a doboz felügyelete idővel jár. Meg kell szervezni, hogy egy-egy nyaralás alatt ki felügyeli, hogy minden rendben menjen körülötte. Időt kell szánni rá.
Az idő. Jóformán még két éve sincs, hogy elkezdett futni. Szinte a semmiből…
- Az először egy percet futottam, egy percet sétáltam. Gyakorlatilag tíz perc alatt már a zuhanyzáson is túl voltam –meséli önirónikusan.
Most már a 38 éves háromgyermekes fiatalasszony hat óra alatt 61,7 kilómétert futott egy őszi futóversenyen. Az első nagy célja volt a kezdést követő esztendőben egy félmaraton Budapesten, majd rá közel egy esztendővel egy kis kihagyás után Prágában lefutotta a maratont is.
- Miért csinálod ezt?
- Ez az én időm. Egy 18 éves, egy hat éves és 3 éves gyermek mellett kevés „énideje” van az embernek. Nekem a futással töltött idő az, amikor egy kicsit magammal lehetek, a saját gondolataimmal. Éppen ezért nem is vagyok közösségi futó.
- Mi a célod?
- Kíváncsi vagyok arra, hogy mi a határom, mennyi ideig bírok futni, azaz mennyi ideig tudok 8 perc alatti idővel egy kilométert megtenni. A saját határaim megismerése a célom.
Kicsit kutakodok azon, hogy a családja mindezeket hogyan viseli. De teljesen nyilvánvalóvá válik számomra, hogy szeretik egymást ahhoz, hogy kölcsönösen támogassák egymást bármilyen elkötelezettségében.
Közben…
- Igazából nem is értem, hogy miért akarsz rólam írni - hárítja el a kérdezősködésem. - Nem szeretem én az ilyent. Én úgy vélem, hogy örülni és segíteni mindig csendben kell. A segítségnyújtás soha nem rólunk kell, hogy szóljon.
Majd abban maradunk, ha úgy véli, kérkedés csendül ki a sorokból, akkor nem jelenik meg az írás. Most, hogy itt tartok, abban reménykedem, hogy megérti, ez nem róla szól… sokkal inkább a kis hercegről és a rókáról… s arról, hogy felelősséggel tartozunk azért, amit megszelídítünk. S ez szólhat egy párkapcsolatról, egy családról, egy szolgálatról és bármiről, ami mellé odaállunk a teljes valónkkal.
- Fekete Györgyi -
