Hogy hívnak, kis boxos?

2019. február 16. (szombat) 9:01 - Várkonyi Balázs

Borsós. Borzas. Ebes. Elep. Kócs. Kormópuszta – mintha leckét mondana fel, úgy sorolja a hortobágyi gazdaságok nevét, tizenkettőt, ahová az ötvenes években kitelepített családok kerültek, kényszermunkára. És most telefonon invitál: készül az egykori száműzetése színhelyére, tartsak vele, hisz már kétszer együtt mentünk. Majd meglátjuk, mondom neki, hogy időt nyerjek.

Az igazság az, hogy annyi a téma, amelyeket kitűztem magam elé, soha nem érek a végére, itt van például a negyvenhat pentelei család sorsa, akiket Hajdúnánásra, Püspökladányba, Túrkevére, Kondorosra telepítettek ki, az ő emlékeiket is fel kéne még kutatnom, talán ez évben sikerül legalább egy utat tennem.

De most Kónyatanyára invitálnak. Oda, ahol egy ismeretlen nagyon régen megszólította ismerősömet, az akkor hatéves kislányt, kérdezve: hogy hívnak, kis boxos? A nevét is alig tudta kinyögni, szégyellte, hogy mindene szurtos. Csak évtizedek múlva tudta meg: az az egykori bácsi Isépy Tamás volt, a rendszerváltáskor az első szabad országgyűlés tagja. De nem ez az életút volt a jellemző. A kitelepítettek többsége soha nem tudta ledolgozni a hátrányt, nem tudott visszatérni a régi életébe, viselte a terhét örökre.

Hát hogyne! Ahol patkányok járnak a szállásul szolgáló juhhodályban, ahol a tábori piszkot a ritka mosdási lehetőség nem képes eltüntetni, ahol betegek nyögéseitől hangos az éjszaka, ott egy hatéves kisgyereknek, mint ő is volt, csak az iszonyat marad emlékül. „Ma is látom magam – mesélte legutóbb –, állok az istálló falánál, szutykosan, éhesen, mezítláb, orrfacsaró bűz, döglegyek kórusa, és méretes patkányok surrannak el mellettem, a szívverésem is eláll. Éhes vagyok. Mindig és rettenetesen. Bámulom a távolban kéklő erdőt. Ott a szépséges erdőben lakodalmat tartanak. Elképzelem a sok finomságot az asztalon. Ettől még éhesebb vagyok. Ábrándozásomból az őr zökkent ki a rohadt kutyájával. Elzavar. Szidja az anyámat, a fajtámat, én pedig futok. Magamban én is az anyját szidom. Tegezem. Ugrott a kék erdő, a lagzis finomságokkal és a rubintos hintóval. Maradnak a patkányok, a döglegyek meg az éhség.”

Azt is mesélte később, nekik még hagyján, számukra a hodály szinte palota volt a borsósiak tyúkóljához képest. Igen – erősítette meg –, jól hallja, ők tyúkólban laktak! Csak azokban a pusztai kényszermunkatáborban nyolcezer ember senyvedett. Közülük nagyon sok volt, aki Hortobágy keresztjét haláláig viselte, ez a felirat is ott van a Kilenclyukú hídnál, az emlékkereszt alján. Szerény emlékmű, egy feszület, közönséges vasúti sínből, persze, vasúton érkeztek a rabok. Ott az évszám is: 1950–1953. Az ide hurcolt, bűntelen, csak a származásuk miatt megvetett büszke emberek némelyike szép lassan átformálódott. A szüntelenül ordítozó, közönséges, kegyetlen őröktől megfélemlítve sokan páriákká váltak. Egy huszár ezredes, aki hetvenévesen még bemutatta a fiataloknak a lovas vágtát, a szabadulása után már nem tudott visszatérni a régi életbe. A puszta foglya maradt mindörökre.

A rovat további hírei: Napraszóló

Mozi, filmszakadásig

Mozi, filmszakadásig

2019. február 24. (vasárnap)

Még hogy rossz emlék! Hogy is lenne az egy mozi, ami sokaknak ifjúságélmény, a meghitt együttlétet emléke a kedvessel, szigorúan a hátsó sorban, kerüljön a jegy, amibe kerül, de ott, a félhomályban összebújva, jaj, Istenem! Szép volt.

Újvárosi hódítók

Újvárosi hódítók

2019. február 10. (vasárnap)

Ismét egy évforduló. Nem „kerek”, nem is évszázadot megidéző – egyszerű, szerény, amolyan semmi különös nap a kalendáriumban. De valakiknek nagyon sokat jelent: a fiatalságukra emlékeztet. És voltaképpen az egész életükre.

A farkas nem ordít be…

A farkas nem ordít be…

2019. február 03. (vasárnap)

Éjszakai csönd volt. A kisfiú az ablak előtt állt, kifelé nézett, közben meztelen talpát néha fölemelte és a másik lábához dörgölte. Fázott zokni nélkül. Anyja csodálkozva figyelt, majd, hogy nem történt semmi, megszólalt: Mit csinálsz te itt? A fiúcska majdnem összeesett az ijedségtől. Azt motyogta, hogy nem tudott aludni. Anyja gyorsan ágyba dugta.

Umcacca és társai

Umcacca és társai

2019. január 31. (csütörtök)

Egy hirdetésben bukkanok rá: Kucorgó tér. Hangulatos, kedves név, a terecske is biztosan rászolgált erre; de mitől lett kucorgó?

A faegér papája

A faegér papája

2019. január 30. (szerda)

Az elegancia, barátom, az elegancia az ok! Nagy hirtelen ezt adtam magyarázatként, amikor szomszédom megkérdezte, mi a csudának nekem laptophoz egér.

Munkaélmény, életpélda

Munkaélmény, életpélda

2019. január 27. (vasárnap)

Úgy hívták: „a kis sánta amerikai”. Olajmunkás körökben terjedő kósza legendák hőse volt. Ha volt egyáltalán. Mert olyan valószerűtlen, hogy valaki, akinek neve sem ismert, igaz történetek főszereplője legyen. De ez csupán az én fikcióm.

A bunyós masiniszta

A bunyós masiniszta

2019. január 19. (szombat)

Szörnyű hibát vétett azon a régi januári estén Tóth Gyula fékező: vacsora után a szálláshelyen a saját lábára húzta Klenner mozdonyvezető becses lábbelijét, a szőrcsizmáját. A masiniszta, hogy megnevelje a vétkest, a szőrcsizmával agyba-főbe verte.