Még hogy rossz emlék! Hogy is lenne az egy mozi, ami sokaknak ifjúságélmény, a meghitt együttlétet emléke a kedvessel, szigorúan a hátsó sorban, kerüljön a jegy, amibe kerül, de ott, a félhomályban összebújva, jaj, Istenem! Szép volt.
Erre mit nem ír az egykori újság: „Az óvárosiaknak már csak rossz emlék a régi, ütött-kopott kis mozi, amelyben évekig szorongtak a szűk ülőhelyeken…” A cikkíró nem ismerte a mozilélektanászok alaptézisét – hogy egy életkoron innen a szűk helyen sokkal jobb szorongani? De keveredjünk ki az időcsapdából: ez a rosszemlék-írás még az őskorban, 1954-ben készült, és épp arról adott hírt, hogy az öreg Szabadság mozi újjászületett, igazi filmszínházzá lett.
Története még a háború előtti időkre nyúlik vissza: sokáig kocsma volt, a Kóbiként ismert Weisz Jakab beszállóvendéglőjének része, az utolsó években aztán moziként szolgált. Ám jött a front, az épület lepusztult, film ott már nem kerülhetett vászonra. Sokáig kellett várni, hogy valamennyire kiglancolják, s végül 1951-re megnyílt az „új időket” a nevében is hordozó Szabadság Filmszínház. Igaz, nem volt a legelegánsabb fajtából való, de mit számított ez akkor a fiataloknak? Mozi volt, fontos találkahely. Épp e héten, 21-én volt az avatás évfordulója. A Dunai Vasmű Építője című lap lelkes írásban számolt be az eseményről: „Az első előadáson az egyik legszebb, legértékesebb filmet adták elő, a »Kárhozottak összeesküvését«, melyből a pentelei lakosság megérthette azt, hogy a Dunai Vasmű építése mennyire fontos hazánk részére. Dunapentele lakóinak visszaadta a Párt, amit a háború elpusztított: a filmkultúrát – a mozit. Dunapentele népe tudja, hogy csak a békeszerető népek szeretik igazán a kultúrát, melynek legjobb eszköze a film. A penteleiek nagyon hálásak érte. Ezért gondoskodott a párt a lerombolt mozihelyiség üzembe állításáról.”
A beszámolóban, lám, helyet kapott a filmkultúrát fölkaroló Párt dicsérete, meg a penteleiek hálája. Csak a film lényegéről nem tudtunk meg semmit – azon túl, hogy a „legszebb” és „legértékesebb”. Ugyan mi más lett volna, hogyha szovjet műalkotás volt… De a közönség, a fiatalok, párok, vagy akár az idősebbje aligha esztétikai feltöltődést várt a príma szovjet darabtól. Számukra a mozi volt fontos. Az együttlét. A közösségélmény. És tán a legkevésbé sem az számított, hogy szűk üléseken kellett szoronganiuk az ütött-kopott kis teremben… Ugyan, a háború után pár évvel aligha ez lett volna a döntő.
Aztán teltek-múltak az évek, majd évtizedek, a moziavató közönsége az épülettel együtt öregedett. Jöttek az újak. A régiek egyre ritkábban tértek be egy-egy előadásra, de emlékeiket dédelgették, visszaidézték az egykor a sötétben elsuttogott félszavakat, a hátsó sorban a tétova összebújást, aztán a bátrabb ölelést, és minden szép pillanatot, ami a Szabadsághoz kötötte őket egészen addig, amíg az öreg mozi életében nem el jött a végső, szomorú filmszakadás: 1989. március elseje. A nap, amikor a Szabadság moziban lepergett az utolsó képkocka.
