Újvárosi hódítók
Ismét egy évforduló. Nem „kerek”, nem is évszázadot megidéző – egyszerű, szerény, amolyan semmi különös nap a kalendáriumban. De valakiknek nagyon sokat jelent: a fiatalságukra emlékeztet. És voltaképpen az egész életükre.
Tizenkilenc éve, február 7-én egy klubhelyiségben összegyűlt százhuszonhárom nő és férfi: mindannyian ős-újvárosiak. Az egykori „hódítók”. Hétköznapibb kifejezéssel: a városalapítók. Nevük ugyan nem volt rajta egyetlen fél évszázada kelt pecsétes papíron, bármely hivatalos okiraton; de ki vitatta volna el jogukat arra, hogy valóban alapítóknak neveztessenek? Csak ennyit kellett mondaniuk: „Együtt építettük”. És máris megvolt az alap, hogy megszülethessék a Dunaújváros Alapítóinak Egyesülete.
Akkor, 2000-ben a civil szerveződés legfiatalabb tagja is jóval túl volt már a hatvanötödik évén; a legidősebbek meg, akik 1950-ben harmincévesen vetődtek Pentelére, már a nyolcvanadikat szegték be. Céljuk volt „összefogni azokat a még élő városalapítókat, akik annak idején sárban, gumicsizmában, esőköpenyben, út és közmű nélkül, nagyon nehéz fizikai munkával és mostoha körülmények között kezdték el építeni a várost. Emléket akartunk állítani az itt élőknek és azoknak is, akik már nincsenek közöttünk.”
Egyesületi összejöveteleiken megidézték vajon a kor romantikáját? Biztosan. Újramondták-e Szécsi Margit pátosszal teli versét: „Hol tegnap fű sem nőtt, ma már / rohambrigád dalol: / percről percre több, szebb leszel / én ifjú városom!” Nem, ezt biztosan nem, már a maga korában is giccsesnek érezhették sokan, egy idő után a költő sem vállalta. Ahogy megtagadta az ilyen versnek álcázott lózungokat, „… hol eddig csak a szél kiáltott, / most forró himnusz zeng a szélben, / éneklik lelkes sokaságok”. Az ízlésdeficit aztán ebben a két sorban nyert tökéletes kifejezést: „Köszönjük neked, Sztálin elvtárs / az acél izzó áradását!” De ez igazából már nem is a költőnő fejében születhetett meg – hanem a kor kényszeríthette rá.
Fotók: Fortepan
Csakhogy fiatal egyetemistaként a valóság helyett először a propagandával találkozott; aztán ezt a bódultságot kinőve írt nemes, szociografikus verseket is, íme az Este a barakkban néhány részlete: „A dinnyelétől szutykos asztalon / takarítanak gyors, vörös kezek. … Mosdanak másutt, hűvös víz csobog, / izzadt emberszag száll faltól-falig, / s csípős kölniszag. Szuszog valaki, / eldöntötték az álomi borok. / Kihúnyt a villany. Drótra-aggatott / ruháknak szúnynak tarka színei. / Messziről csille-sírást hallani, / s itt szalmazsák zizeg egy dallamot.”
Igen, ebben a realisztikus, fájdalmasan szép metaforacsokorban ott vannak az elsők, a hódítók – akik kegyetlen nehézségek közt építettek, s a kínjaikat olykor tényleg csak az „álomi borok” enyhíthették.
A tizenkilenc éve született egyesületben a tagsági jogot az szentesítette, ha valaki ’50-ben már itt dolgozott. De így az idő múlásával a közösség önmagát számolja föl! Épp ezért a küldetésüket újrafogalmazták: tag lehet, aki elkötelezett a város iránt. És ilyen nagyon sok van…
A rovat további hírei: Napraszóló
Váratlan jelenés
2019. június 16. (vasárnap)Mint egy szertelen tigriskölyök, négykézláb vágtat a kórház folyosóján egy lány. Gyorsasága valószerűtlen, nyomában két ápolónő, iparkodniuk kell, hogy utolérjék. Megtörténik. Nincs harag, inkább mosoly jár a meghökkentő produkcióért. A lányt az ágyába fektetik, megnyugtatják. Aztán mennek más teendőik után.
Az ipar arisztokratái
2019. március 31. (vasárnap)Öreg ház szülővárosomban, a Vörösház sarkával átellenben: itt, a Kossuth utca legelején élt valaha egy kivételes tudású mesterember, Forgó Mihály. Megbecsült polgár volt. Misztikus esztendőben, éppen két évszázad fordulópontján született, 1900-ban. Nyolcvanöt év adatott neki.
Hucek megjavult!
2019. március 24. (vasárnap)Két vödör és egy lapát találkozása a 9061. sz. raktárkezelővel – nagy gondolatok ihletője lehet! És a rejtélyes „9061. sz.” azonosítót viselő férfi nem okoz csalódást. A Dunai Vasmű Építője újság 1951. február 13-ai számában olvasom: „Két vödröt és egy lapátot találtam. Ezekkel a szavakkal állított be egy elvtárs a minap hozzám”. Így indítja Uj István raktárkezelő hosszú fejtegetését, amit a vödör- és lapátlelet érlelt meg benne.
CB 40 19, a csodaautó
2019. március 16. (szombat)Állt a haverjával a vadonatúj Moszkvics mellett, ragyogott rajta a nap. Milyen színű lehet? Nem kérdezte meg, titkolta, hogy színtévesztő, különösképp azóta, hogy az újságban olvasott egy hirdetést: Középkorú asszony férjhez menne… „Kis testi hibával” jeligére a Kiadóba. Úgy hitte, a színtévesztés is „kis testi hiba”, így nem beszélt róla. Biztosan világoskék a kocsi, gondolta, és lezárta magában a színkérdést. Amúgy is sokkal jobban izgatta, hogy az autóba bele kéne ülni.
Rangon aluli…
2019. március 10. (vasárnap)Ötvenes férfi támaszkodik az autójára, telefonál. Feltűnően ideges, mindegyre az órájára pillant. Látom, a bal első gumi lapos. Van pótkerék? Hogyne lenne! – válaszol önérzetesen. Ajánlkozom, szívesen segítek, hiszen ismerősök vagyunk, ez a legkevesebb. Á, nem, köszöni, van ember, majd „az” megcsinálja. Megyek a dolgomra.
„Aranyláz” Újvárosban
2019. március 03. (vasárnap)1951. május elseje. Munkásünnep Pentelén, felvonulással, utcanévadóval, házavatóval. A hivatalosságok, a fővárosi protokollvendégek megcsodálják a semmiből kinőtt utcát – persze, hogy a Május 1. nevet kapja –, majd az ünnepség végeztével hazamennek. És a frissen átadott épületek egy részében másnap nem a beköltöző családok jelennek meg, hanem munkásbrigádok. Hogy befejezzék azt, amit az ünnepélyes avatóig nem sikerült.
1859: a pentelei világjáró hazatér
2019. február 25. (hétfő)Barkóczi Rosty Pál, az ifjú nemes önszántából tán sosem hagyta volna el Magyarországot. De az 1848-49-es szabadságharc katonájának, a Károlyi-huszárezred kapitányának nem volt más választása: a világosi fegyverletétel után börtön várt volna rá, így menekülnie kellett. Sógora, a tudós Trefort Ágoston, a későbbi vallás- és közoktatásügyi miniszter segítségével emigrált.