Újvárosi hódítók

2019. február 10. (vasárnap) 11:33 - Várkonyi Balázs

Ismét egy évforduló. Nem „kerek”, nem is évszázadot megidéző – egyszerű, szerény, amolyan semmi különös nap a kalendáriumban. De valakiknek nagyon sokat jelent: a fiatalságukra emlékeztet. És voltaképpen az egész életükre.

Tizenkilenc éve, február 7-én egy klubhelyiségben összegyűlt százhuszonhárom nő és férfi: mindannyian ős-újvárosiak. Az egykori „hódítók”. Hétköznapibb kifejezéssel: a városalapítók. Nevük ugyan nem volt rajta egyetlen fél évszázada kelt pecsétes papíron, bármely hivatalos okiraton; de ki vitatta volna el jogukat arra, hogy valóban alapítóknak neveztessenek? Csak ennyit kellett mondaniuk: „Együtt építettük”. És máris megvolt az alap, hogy megszülethessék a Dunaújváros Alapítóinak Egyesülete.

Akkor, 2000-ben a civil szerveződés legfiatalabb tagja is jóval túl volt már a hatvanötödik évén; a legidősebbek meg, akik 1950-ben harmincévesen vetődtek Pentelére, már a nyolcvanadikat szegték be. Céljuk volt „összefogni azokat a még élő városalapítókat, akik annak idején sárban, gumicsizmában, esőköpenyben, út és közmű nélkül, nagyon nehéz fizikai munkával és mostoha körülmények között kezdték el építeni a várost. Emléket akartunk állítani az itt élőknek és azoknak is, akik már nincsenek közöttünk.”

Egyesületi összejöveteleiken megidézték vajon a kor romantikáját? Biztosan. Újramondták-e Szécsi Margit pátosszal teli versét: „Hol tegnap fű sem nőtt, ma már / rohambrigád dalol: / percről percre több, szebb leszel / én ifjú városom!” Nem, ezt biztosan nem, már a maga korában is giccsesnek érezhették sokan, egy idő után a költő sem vállalta. Ahogy megtagadta az ilyen versnek álcázott lózungokat, „… hol eddig csak a szél kiáltott, / most forró himnusz zeng a szélben, / éneklik lelkes sokaságok”. Az ízlésdeficit aztán ebben a két sorban nyert tökéletes kifejezést: „Köszönjük neked, Sztálin elvtárs / az acél izzó áradását!” De ez igazából már nem is a költőnő fejében születhetett meg – hanem a kor kényszeríthette rá.

Fotók: Fortepan

Csakhogy fiatal egyetemistaként a valóság helyett először a propagandával találkozott; aztán ezt a bódultságot kinőve írt nemes, szociografikus verseket is, íme az Este a barakkban néhány részlete: „A dinnyelétől szutykos asztalon / takarítanak gyors, vörös kezek. … Mosdanak másutt, hűvös víz csobog, / izzadt emberszag száll faltól-falig, / s csípős kölniszag. Szuszog valaki, / eldöntötték az álomi borok. / Kihúnyt a villany. Drótra-aggatott / ruháknak szúnynak tarka színei. / Messziről csille-sírást hallani, / s itt szalmazsák zizeg egy dallamot.”

Igen, ebben a realisztikus, fájdalmasan szép metaforacsokorban ott vannak az elsők, a hódítók – akik kegyetlen nehézségek közt építettek, s a kínjaikat olykor tényleg csak az „álomi borok” enyhíthették.

A tizenkilenc éve született egyesületben a tagsági jogot az szentesítette, ha valaki ’50-ben már itt dolgozott. De így az idő múlásával a közösség önmagát számolja föl! Épp ezért a küldetésüket újrafogalmazták: tag lehet, aki elkötelezett a város iránt. És ilyen nagyon sok van…

A rovat további hírei: Napraszóló

Mozi, filmszakadásig

Mozi, filmszakadásig

2019. február 24. (vasárnap)

Még hogy rossz emlék! Hogy is lenne az egy mozi, ami sokaknak ifjúságélmény, a meghitt együttlétet emléke a kedvessel, szigorúan a hátsó sorban, kerüljön a jegy, amibe kerül, de ott, a félhomályban összebújva, jaj, Istenem! Szép volt.

Hogy hívnak, kis boxos?

Hogy hívnak, kis boxos?

2019. február 16. (szombat)

Borsós. Borzas. Ebes. Elep. Kócs. Kormópuszta – mintha leckét mondana fel, úgy sorolja a hortobágyi gazdaságok nevét, tizenkettőt, ahová az ötvenes években kitelepített családok kerültek, kényszermunkára. És most telefonon invitál: készül az egykori száműzetése színhelyére, tartsak vele, hisz már kétszer együtt mentünk. Majd meglátjuk, mondom neki, hogy időt nyerjek.

A farkas nem ordít be…

A farkas nem ordít be…

2019. február 03. (vasárnap)

Éjszakai csönd volt. A kisfiú az ablak előtt állt, kifelé nézett, közben meztelen talpát néha fölemelte és a másik lábához dörgölte. Fázott zokni nélkül. Anyja csodálkozva figyelt, majd, hogy nem történt semmi, megszólalt: Mit csinálsz te itt? A fiúcska majdnem összeesett az ijedségtől. Azt motyogta, hogy nem tudott aludni. Anyja gyorsan ágyba dugta.

Umcacca és társai

Umcacca és társai

2019. január 31. (csütörtök)

Egy hirdetésben bukkanok rá: Kucorgó tér. Hangulatos, kedves név, a terecske is biztosan rászolgált erre; de mitől lett kucorgó?

A faegér papája

A faegér papája

2019. január 30. (szerda)

Az elegancia, barátom, az elegancia az ok! Nagy hirtelen ezt adtam magyarázatként, amikor szomszédom megkérdezte, mi a csudának nekem laptophoz egér.

Munkaélmény, életpélda

Munkaélmény, életpélda

2019. január 27. (vasárnap)

Úgy hívták: „a kis sánta amerikai”. Olajmunkás körökben terjedő kósza legendák hőse volt. Ha volt egyáltalán. Mert olyan valószerűtlen, hogy valaki, akinek neve sem ismert, igaz történetek főszereplője legyen. De ez csupán az én fikcióm.

A bunyós masiniszta

A bunyós masiniszta

2019. január 19. (szombat)

Szörnyű hibát vétett azon a régi januári estén Tóth Gyula fékező: vacsora után a szálláshelyen a saját lábára húzta Klenner mozdonyvezető becses lábbelijét, a szőrcsizmáját. A masiniszta, hogy megnevelje a vétkest, a szőrcsizmával agyba-főbe verte.