Újvárosi hódítók

2019. február 10. (vasárnap) 11:33 - Várkonyi Balázs

Ismét egy évforduló. Nem „kerek”, nem is évszázadot megidéző – egyszerű, szerény, amolyan semmi különös nap a kalendáriumban. De valakiknek nagyon sokat jelent: a fiatalságukra emlékeztet. És voltaképpen az egész életükre.

Tizenkilenc éve, február 7-én egy klubhelyiségben összegyűlt százhuszonhárom nő és férfi: mindannyian ős-újvárosiak. Az egykori „hódítók”. Hétköznapibb kifejezéssel: a városalapítók. Nevük ugyan nem volt rajta egyetlen fél évszázada kelt pecsétes papíron, bármely hivatalos okiraton; de ki vitatta volna el jogukat arra, hogy valóban alapítóknak neveztessenek? Csak ennyit kellett mondaniuk: „Együtt építettük”. És máris megvolt az alap, hogy megszülethessék a Dunaújváros Alapítóinak Egyesülete.

Akkor, 2000-ben a civil szerveződés legfiatalabb tagja is jóval túl volt már a hatvanötödik évén; a legidősebbek meg, akik 1950-ben harmincévesen vetődtek Pentelére, már a nyolcvanadikat szegték be. Céljuk volt „összefogni azokat a még élő városalapítókat, akik annak idején sárban, gumicsizmában, esőköpenyben, út és közmű nélkül, nagyon nehéz fizikai munkával és mostoha körülmények között kezdték el építeni a várost. Emléket akartunk állítani az itt élőknek és azoknak is, akik már nincsenek közöttünk.”

Egyesületi összejöveteleiken megidézték vajon a kor romantikáját? Biztosan. Újramondták-e Szécsi Margit pátosszal teli versét: „Hol tegnap fű sem nőtt, ma már / rohambrigád dalol: / percről percre több, szebb leszel / én ifjú városom!” Nem, ezt biztosan nem, már a maga korában is giccsesnek érezhették sokan, egy idő után a költő sem vállalta. Ahogy megtagadta az ilyen versnek álcázott lózungokat, „… hol eddig csak a szél kiáltott, / most forró himnusz zeng a szélben, / éneklik lelkes sokaságok”. Az ízlésdeficit aztán ebben a két sorban nyert tökéletes kifejezést: „Köszönjük neked, Sztálin elvtárs / az acél izzó áradását!” De ez igazából már nem is a költőnő fejében születhetett meg – hanem a kor kényszeríthette rá.

Fotók: Fortepan

Csakhogy fiatal egyetemistaként a valóság helyett először a propagandával találkozott; aztán ezt a bódultságot kinőve írt nemes, szociografikus verseket is, íme az Este a barakkban néhány részlete: „A dinnyelétől szutykos asztalon / takarítanak gyors, vörös kezek. … Mosdanak másutt, hűvös víz csobog, / izzadt emberszag száll faltól-falig, / s csípős kölniszag. Szuszog valaki, / eldöntötték az álomi borok. / Kihúnyt a villany. Drótra-aggatott / ruháknak szúnynak tarka színei. / Messziről csille-sírást hallani, / s itt szalmazsák zizeg egy dallamot.”

Igen, ebben a realisztikus, fájdalmasan szép metaforacsokorban ott vannak az elsők, a hódítók – akik kegyetlen nehézségek közt építettek, s a kínjaikat olykor tényleg csak az „álomi borok” enyhíthették.

A tizenkilenc éve született egyesületben a tagsági jogot az szentesítette, ha valaki ’50-ben már itt dolgozott. De így az idő múlásával a közösség önmagát számolja föl! Épp ezért a küldetésüket újrafogalmazták: tag lehet, aki elkötelezett a város iránt. És ilyen nagyon sok van…

A rovat további hírei: Napraszóló

A semmiből lett színház

A semmiből lett színház

2018. december 31. (hétfő)

1953. december 31-e: az egykori krónikákban ez a dátum úgy szerepel, mint a város kultúrájának fordulónapja. Átadták ugyanis a Bartók Béla Kerületi Kultúrotthont. Azt, amely hamarosan igazi alkotóműhellyé, szellemi központtá lett. A később létrejött kisebb művelődési közösségek mind belőle sarjadtak ki.

Téli táj emberrel, szamárral

Téli táj emberrel, szamárral

2018. december 23. (vasárnap)

Vonulnak, egy sorban. Egykedvűen ballag a hátán keresztet viselő hét jószág. Nekiindultak a pusztának, nem tudni, hová, csak mennek, makacs kitartással.

Pentele hideg decemberei

Pentele hideg decemberei

2018. december 16. (vasárnap)

A krónikák szerint dermesztő hónappal zárult az 1945-ös év. Vad szelek kergették a porhavat, csonttá fagyott minden, de volt valami, ami még inkább zorddá tette azt a decembert: a félelem.

A „pentelei persely”

A „pentelei persely”

2018. december 09. (vasárnap)

Disznótorba invitál egy kedves ismerős. Gyere - mondja - semmit nem kell tenned, csak nézelődsz, meg eszel, iszol. Ha dolgozni se kell, minek menjek? Egyek igyak, szégyenkezve, hogy a férfiak meg az asszonyok egy léhűtő körül szorgoskodnak? Hát nem. De köszönöm a meghívást. 

A legszebb karácsonyi ajándék

A legszebb karácsonyi ajándék

2018. december 02. (vasárnap)

A férfi régi adventi élményeit rendezgeti a fejében: a gyermekei feszült várakozását, a cinkosságot, ahogy a maminak szánt ajándék titkára szövetkeztek, a listázást, hogy mit kapjanak majd a haverok, s a találgatást, hogy ők vajon mire számíthatnak. Felidézi, milyen izgalomba jöttek egyszer a kicsik, amikor a szentestére várva a szürkületben meglátták: egy madár telepedett a párkányra. 

Hogyan kell embert lopni?

Hogyan kell embert lopni?

2018. november 25. (vasárnap)

Mi sem egyszerűbb. Ám ne feledkezzünk meg a módszerességről. Precízen kell csinálni, íme: „Harangot csak egyféleképpen lehet önteni. Csak úgy, ahogy Borisz, dehogy Borisz – Boriszka teszi az Andrej Rubljovban.” Jaj, nem! Összekevertem jegyzeteimet, ez az idézet Ancsel Éva kisesszéjéből való, a harangöntésről, meg az alkotás türelméről, az alaposságról, az elmélyültségről szól.

Pentelére Terencskének, Totyinak

Pentelére Terencskének, Totyinak

2018. november 18. (vasárnap)

Régi folyóiratok között matatok. Kezem megáll egy 1990-es Filmvilágon. Szívem szerint való írásra lelek: Szőts István, az – akkor még – élő legenda idézi fel emlékeit. Ha egyetlen más filmet nem alkotott volna, akkor is korszakos alakja lenne kultúránknak: az 1941-ben készült Emberek a havason új fejezetet nyitott a mozgókép hazai történetében. Velencében, a mértékadó fesztiválon fődíjat nyert, itthon és külföldön róla szóltak a szakmai dialógusok.