„Aranyláz” Újvárosban

2019. március 3. (vasárnap) 10:40 - Várkonyi Balázs

1951. május elseje. Munkásünnep Pentelén, felvonulással, utcanévadóval, házavatóval. A hivatalosságok, a fővárosi protokollvendégek megcsodálják a semmiből kinőtt utcát – persze, hogy a Május 1. nevet kapja –, majd az ünnepség végeztével hazamennek. És a frissen átadott épületek egy részében másnap nem a beköltöző családok jelennek meg, hanem munkásbrigádok. Hogy befejezzék azt, amit az ünnepélyes avatóig nem sikerült.

Novemberre aztán valóban elkészültek a tavasszal már „átadott” házak is. Nem volt már semmi, ami megzavarhatta volna a városnévadót. 1951. november hetedike volt. Ünnepség. Az író, Sándor András lelkes beszámolója: „Vörös és nemzetiszínű, tarka zászlódíszben pompázott a Május 1. utca, a víztoronyról lekerült az állványerdő, és tetejére illesztették a névadó Sztálin hatalmas képét.” És fekete márványtáblán ott díszelgett a település új neve: Sztálinváros.

Játék a határidőkkel, trükközés az átadási ceremónián, olykor patyomkinfalu-módjára zajló avatás – előfordult ez párszor azokban az időkben. Persze, hisz a város példa nélküli, az erejét messze meghaladó feladatot kapott. Az első kapavágástól, 1950 tavaszától másfél év alatt elkészült ezernél több lakás. A kenyérgyár, az iskola, óvoda és bölcsőde építése is korán megkezdődött. Megindult az erőmű, a kokszoló, az ércelőkészítő, a kohómű és az acélmű kivitelezése, a partfalépítés, a kikötő és a vízellátó rendszer megalapozása. És meg kellett építeni majdnem ötven kilométer közutat s harminc kilométer vasutat.

„Aranylázként” jellemezte annak az időszaknak a hangulatát Örkény István: „… monumentális vállalkozás volt. Magyarországon ilyen még nem történt: felépíteni egy városrészt, beköltöztetni a gyárépítőket, elkezdeni a gyárat építeni, ugyanakkor a várost is fejleszteni, miközben a gyár újra tovább terjeszkedik – ennek az egésznek volt egy óriási romantikája.” Ám az író nem hallgatta el a rohamtempójú betelepítés következményeit, azt, hogy a munkát és új életlehetőséget keresők mellett megjelentek a bűnözők, lumpok, kalandorok is. De a többség dolgozni jött. És élni kezdett a város.

Két esztendei építőmunka után elérkezett egy nevezetes ipartörténeti esemény napja: 1954. február 28-a, amikor üzembe állt az I-es számú nagyolvasztó. Már a próbaüzemről is himnikus emelkedettséggel írt a helyi újság: „… a kohó süvítő hangja adja hírül országnak-világnak: él és dolgozik a mi nagy alkotásunk, működik a Sztálin Vasmű I. számú nagyolvasztója!” Aztán azon a vasárnapon, 28-án fényes külsőségek között maga Rákosi Mátyás avatta fel. A jelentések „Sztálinváros első nagy győzelmi ünnepéről”, a jólét emeléséért folytatott harc „új erődítményéről” szóltak. A zsurnaliszta túlzások – a „felzúgott az élet jele” és hasonlók – mögött viszont ott a lényeg: a korszakos jelentőségű ipari termelőmű. L. Szász Antal olvasztár vezette az első csapolást.

Hatvanöt év telt el. A vasmű megélt jobb és kevésbé jobb időket. És mindvégig nehéziparunk pótolhatatlan intézménye volt. Tízezreknek „otthona”.

A rovat további hírei: Napraszóló

Mozi, filmszakadásig

Mozi, filmszakadásig

2019. február 24. (vasárnap)

Még hogy rossz emlék! Hogy is lenne az egy mozi, ami sokaknak ifjúságélmény, a meghitt együttlétet emléke a kedvessel, szigorúan a hátsó sorban, kerüljön a jegy, amibe kerül, de ott, a félhomályban összebújva, jaj, Istenem! Szép volt.

Hogy hívnak, kis boxos?

Hogy hívnak, kis boxos?

2019. február 16. (szombat)

Borsós. Borzas. Ebes. Elep. Kócs. Kormópuszta – mintha leckét mondana fel, úgy sorolja a hortobágyi gazdaságok nevét, tizenkettőt, ahová az ötvenes években kitelepített családok kerültek, kényszermunkára. És most telefonon invitál: készül az egykori száműzetése színhelyére, tartsak vele, hisz már kétszer együtt mentünk. Majd meglátjuk, mondom neki, hogy időt nyerjek.

Újvárosi hódítók

Újvárosi hódítók

2019. február 10. (vasárnap)

Ismét egy évforduló. Nem „kerek”, nem is évszázadot megidéző – egyszerű, szerény, amolyan semmi különös nap a kalendáriumban. De valakiknek nagyon sokat jelent: a fiatalságukra emlékeztet. És voltaképpen az egész életükre.

A farkas nem ordít be…

A farkas nem ordít be…

2019. február 03. (vasárnap)

Éjszakai csönd volt. A kisfiú az ablak előtt állt, kifelé nézett, közben meztelen talpát néha fölemelte és a másik lábához dörgölte. Fázott zokni nélkül. Anyja csodálkozva figyelt, majd, hogy nem történt semmi, megszólalt: Mit csinálsz te itt? A fiúcska majdnem összeesett az ijedségtől. Azt motyogta, hogy nem tudott aludni. Anyja gyorsan ágyba dugta.

Umcacca és társai

Umcacca és társai

2019. január 31. (csütörtök)

Egy hirdetésben bukkanok rá: Kucorgó tér. Hangulatos, kedves név, a terecske is biztosan rászolgált erre; de mitől lett kucorgó?

A faegér papája

A faegér papája

2019. január 30. (szerda)

Az elegancia, barátom, az elegancia az ok! Nagy hirtelen ezt adtam magyarázatként, amikor szomszédom megkérdezte, mi a csudának nekem laptophoz egér.

Munkaélmény, életpélda

Munkaélmény, életpélda

2019. január 27. (vasárnap)

Úgy hívták: „a kis sánta amerikai”. Olajmunkás körökben terjedő kósza legendák hőse volt. Ha volt egyáltalán. Mert olyan valószerűtlen, hogy valaki, akinek neve sem ismert, igaz történetek főszereplője legyen. De ez csupán az én fikcióm.