1951. május elseje. Munkásünnep Pentelén, felvonulással, utcanévadóval, házavatóval. A hivatalosságok, a fővárosi protokollvendégek megcsodálják a semmiből kinőtt utcát – persze, hogy a Május 1. nevet kapja –, majd az ünnepség végeztével hazamennek. És a frissen átadott épületek egy részében másnap nem a beköltöző családok jelennek meg, hanem munkásbrigádok. Hogy befejezzék azt, amit az ünnepélyes avatóig nem sikerült.
Novemberre aztán valóban elkészültek a tavasszal már „átadott” házak is. Nem volt már semmi, ami megzavarhatta volna a városnévadót. 1951. november hetedike volt. Ünnepség. Az író, Sándor András lelkes beszámolója: „Vörös és nemzetiszínű, tarka zászlódíszben pompázott a Május 1. utca, a víztoronyról lekerült az állványerdő, és tetejére illesztették a névadó Sztálin hatalmas képét.” És fekete márványtáblán ott díszelgett a település új neve: Sztálinváros.
Játék a határidőkkel, trükközés az átadási ceremónián, olykor patyomkinfalu-módjára zajló avatás – előfordult ez párszor azokban az időkben. Persze, hisz a város példa nélküli, az erejét messze meghaladó feladatot kapott. Az első kapavágástól, 1950 tavaszától másfél év alatt elkészült ezernél több lakás. A kenyérgyár, az iskola, óvoda és bölcsőde építése is korán megkezdődött. Megindult az erőmű, a kokszoló, az ércelőkészítő, a kohómű és az acélmű kivitelezése, a partfalépítés, a kikötő és a vízellátó rendszer megalapozása. És meg kellett építeni majdnem ötven kilométer közutat s harminc kilométer vasutat.
„Aranylázként” jellemezte annak az időszaknak a hangulatát Örkény István: „… monumentális vállalkozás volt. Magyarországon ilyen még nem történt: felépíteni egy városrészt, beköltöztetni a gyárépítőket, elkezdeni a gyárat építeni, ugyanakkor a várost is fejleszteni, miközben a gyár újra tovább terjeszkedik – ennek az egésznek volt egy óriási romantikája.” Ám az író nem hallgatta el a rohamtempójú betelepítés következményeit, azt, hogy a munkát és új életlehetőséget keresők mellett megjelentek a bűnözők, lumpok, kalandorok is. De a többség dolgozni jött. És élni kezdett a város.
Két esztendei építőmunka után elérkezett egy nevezetes ipartörténeti esemény napja: 1954. február 28-a, amikor üzembe állt az I-es számú nagyolvasztó. Már a próbaüzemről is himnikus emelkedettséggel írt a helyi újság: „… a kohó süvítő hangja adja hírül országnak-világnak: él és dolgozik a mi nagy alkotásunk, működik a Sztálin Vasmű I. számú nagyolvasztója!” Aztán azon a vasárnapon, 28-án fényes külsőségek között maga Rákosi Mátyás avatta fel. A jelentések „Sztálinváros első nagy győzelmi ünnepéről”, a jólét emeléséért folytatott harc „új erődítményéről” szóltak. A zsurnaliszta túlzások – a „felzúgott az élet jele” és hasonlók – mögött viszont ott a lényeg: a korszakos jelentőségű ipari termelőmű. L. Szász Antal olvasztár vezette az első csapolást.
Hatvanöt év telt el. A vasmű megélt jobb és kevésbé jobb időket. És mindvégig nehéziparunk pótolhatatlan intézménye volt. Tízezreknek „otthona”.
