Kevés középület van a városban, amely valamiképp ne viselné a ritka jó kezű és jó ízlésű egykori bádogos keze nyomát, ha másképp nem, hát az elöregedett tetődíszek, rézborítások restaurálása formájában. De nemcsak itt lelni fel munkáit, messze földre is hívták. Felvidékre meg Erdélybe is elvitte a híre, ott szinte kézről kézre adták a megbízók. És mindenütt becsülettel teljesített.

Nagyon rég, 1980 táján találkoztam vele utoljára, hol másutt, mint a Vörösháznál, amelyre először esett a tekintete mindig, amikor kilépett a kapun. Máig előttem van, ahogy a tavaszi napsütésben hunyorogva áll, nézi a műemlék épületet, a barokk remeket. Köszöntöttem, néhány szót váltottunk, majd miután bevillant neki, hogy ki fia-borja lennék – apámmal kölcsönös tiszteletben voltak –, remek kis leírást rögtönzött a szemközti építményről. Elmondta, amiről fogalmam se volt, hogy egykor még kívül esett a város kapuján, de az építtető, Althann Mihály bíboros, váci püspök előrelátóan határozta meg a helyét ott, amerre a tűzvész pusztította városban terjeszkedni szükséges volt. És mert a püspök a nápolyi alkirály rangot is viselte, hát egyenesen Nápolyból hozatott mestereket, s ők használták az élénkvörös színű festéket. Beszélt a ritka szép arányokról, a remek boltíves kapuról, a kovácsoltvas ablakrácsokról, az udvarban lévő háromszáz éves kútról, s arról, hogy az egész egy gazdaságközpont volt magtárral, kocsiszínnel, istállóval, s az alkalmazottak, munkások lakásaival.

Forgó mester, mint mondtam, ismert polgára volt a városnak, közéleti ember, jó ideig ipartestületi elnök, majd az ipartársulat vezetője. Aktív tag a Legényegyletben. A városi képviselő testületben is tevékenykedett. A régiek emlékeznek még arra is, hogy műkedvelő színjátszóként a közönség kedvence, számos népszínmű főszereplője volt. Jó hírét fiai öregbítették, mesterségben, tanulásban: a Forgókat meglelni a váci piarista gimnázium tablóin. Tíz gyermeke közül többen is a céhes hagyományokat folytatták. És a bevételükből mindig jutott gyermekintézményeknek is.

Hívő famíliához illően Mihály bácsi sokáig egyházközségi képviselő volt, nagyobb fia ebben is, az ipartestület vezetésében is apja nyomdokain haladt. Számos míves munkára kérték fel őket, megjárták Nógrádot, és ahogy mondani szokás, Ungot-Baranyát. Templomokat restauráltak, egyházi épületeket újítottak fel, magát a gyönyörű püspöki palotát is. Templomot renoválni felér egy imádsággal, mondta az ifjabb mester, József, amikor 2000 táján interjúra kértem. Sok imádság lehetett akkor már mögötte.

A legendák gyakran hétköznapi emberek köré szövődnek. A családot a szaktudás és a tisztesség tette ismertté. Most, a Vörösháznál állva rájuk emlékezem. Az ipar arisztokratáira.