Két vödör és egy lapát találkozása a 9061. sz. raktárkezelővel – nagy gondolatok ihletője lehet! És a rejtélyes „9061. sz.” azonosítót viselő férfi nem okoz csalódást. A Dunai Vasmű Építője újság 1951. február 13-ai számában olvasom: „Két vödröt és egy lapátot találtam. Ezekkel a szavakkal állított be egy elvtárs a minap hozzám”. Így indítja Uj István raktárkezelő hosszú fejtegetését, amit a vödör- és lapátlelet érlelt meg benne.
Leírja, hogy míg a szerszámokat rakosgatta, eltöprengett azon, milyen gyakori az efféle eset, mert „Sok elvtársunk még mindig nem érti meg, hogy a szerszám a munkások barátja…” Atyaian moralizáló monológjában részletesen ecseteli, mennyire felelőtlen dolog elhagyni az eszközöket, ráadásul maltertól-betontól tisztítatlanul! Igaza van. Legott takarékossági mozgalmat is hirdet, amelynek célja az anyagok eldobálásának drasztikus megfékezése, és az eszközökkel való gondos bánásmód. Javasolja: „Mindenki figyelmeztesse dolgozótársait a szerszámok behozására.”
Fotó: Fortepan
Elképzelem, ahogy valóságos riadólánc alakul a műszak végén, mindenki mindenkit figyelmeztet: megtisztítani, behozni! – s akkor semmi sem marad a munkaterületen gazdátlanul. Fontos az intés, hiszen „nem a tőkés, hanem a nép vagyonát kíméljük!” – így szól a döntő érv. És a végén a tanulság: az ilyen apró dolgokat is érdemes szóvá tenni, mert „… ezek is hozzátartoznak nagy feladatunkhoz: a Dunai Vasmű felépítéséhez.” És ahogy a történelem igazolta, a gyakori vödör- és lapátelhagyás ellenére a Vasmű megvalósult.
Ebben a lelkiismeretes raktárkezelőnek nem kis szerepe volt. Nem ironizálok, komolyan gondolom. Csak egyetlen apró dolog árnyékolja derűmet. Az, hogy tán hatásosabb lett volna kevésbé fennkölt módon, sokkal rövidebben, kisebb népnevelési vehemenciával szót emelni eme bűnös dolgok ellen. De mit tegyen a szegény raktárkezelő, ha a korabeli lapokban oldalról oldalra, hasábról hasábra ilyen írásokba botlik, s a példa ragadós. És mit tegyen szegény lapszerkesztő, ha a nagyfőnökség ezt várja el, ráadásul még a pártbizalmi álmaiban is az újság egy üzenőfüzet, egyben tanító, agitátor stb. – lásd: Lenin. De nem jó, ha a tanítás pedellusszinten folyik.
A lap házi költője, bizonyos Tóth Gyula viszont a jóra koncentrálva lelkesíti a munkástömegeket. A Dunapentelei álom című korszakos versében azért van némi bírálat is: „S mennyi kosz és mennyi csürhe / sereglett itt nyakra-főre: / Jampi, lógó s más here – / léhűtők nagy serege.” Ám a költő optimista: „… de a szív, a harc, a tett / úrrá lett a gyom felett!” A vers végkicsengése egészen himnikus, összefoglalja, hogyan építik az ifjú várost, „… hol az álom és a tett / győz a végtelen felett.”
Na ugye! A lelkesítő szó csodákat tesz. Erre a legkedvesebb példám az a hír, amit a címlapon látok: „Hucek, a raktáros megjavult!” Ő, amikor még rossz volt, hanyagolta a szerszámok karbantartását, de felajánlást tett a pártkongresszus tiszteletére, s lőn csoda! Na, az ilyen kedvcsináló hírekkel érdemes munkába indítani az embereket.
