Ötvenes férfi támaszkodik az autójára, telefonál. Feltűnően ideges, mindegyre az órájára pillant. Látom, a bal első gumi lapos. Van pótkerék? Hogyne lenne! – válaszol önérzetesen. Ajánlkozom, szívesen segítek, hiszen ismerősök vagyunk, ez a legkevesebb. Á, nem, köszöni, van ember, majd „az” megcsinálja. Megyek a dolgomra.
Hamar végzek, jó húsz perc múlva ismét a lesántult kocsinál vagyok. „Ember” végre megjön. Kerékcsere, közben kérdezem a tulajt, megérte-e várni ennyit, azt mondja, ő semmiképp sem állt volna neki. Rangon aluli lenne, teszi hozzá. Na igen, van egy autókereskedése, nem nagy, de hát „adnia kell magára”, ha cégtulajdonos.
Forgatom a szót: rangon aluli… Eszembe jut a történet a híres professzorról: késett a beteghordó, de emiatt nem akart időt veszíteni, fölnyalábolta a balesetben sérült kisfiút, és ölben vitte a kezelőbe. Hívhatott volna egy erős karú fiatal rezidenst, de az idő szorításában tette, amit az emberség diktál. Másik eset. Nyári zivatar, a benzinkút előtt bokáig ér a víz, a csatorna eldugult, nem vezeti el a hömpölygő áradatot, és az eső nem szűnik, már a szemközti udvarba se lehet bemenni, mindjárt eléri a benzinkút szintjét a vízmagasság. Hatvanas férfi száll ki a kocsijából. Sapkáját szemébe húzza, fogja az autómosóhoz támasztott seprűt, megy a csatornarácshoz, nagy nehezen felnyitja, elkezd a mélybe kotorászni, kitartóan támadja a seprűnyéllel a hatalmas falevéldugót, jó időbe telik, míg egyszer csak a víz nagy hörgéssel megindul. Szerencse, hogy épp nem járt erre senki a hívei közül – jegyzi meg egy asszony. Mert hogy az alkalmi dugulásmentesítő népszerű ember, nagytekintélyű pap, s tán az ő méltóságát félti a jóasszony. Pedig az a méltóság nem sérült akkor sem, amikor árvíz idején a lelkész zsákolni jelentkezett, beállt a sorba, a kora miatt kis időre olykor pár perc pihenőidőt kért, aztán ment vissza, s folytatta. Ugratták a többiek, hogy közben tán imádkozik, de ő csak mosolygott. Népfi – mondták róla. És tényleg.
Emlékszem egy kedves történetre, a főszereplője a XIX. századbeli különös férfiú: Kosutány Tamás. Gabonakutató riportalanyom beszélt róla, utánajártam. Olvastam, hogy az 1848-as forradalom évében született, Keszthelyen gazdaságismeretet tanult, majd a pesti tudományegyetemen kémikusnak készült. Ritka tehetségére felfigyelt professzora, állami ösztöndíjat járt ki neki, így Halle egyetemén tanulmányozta az agrokémiát. Hazatérve megírta a borászati vegytan alapművét. Sokoldalú kutató lévén, amikor a minisztérium a dohány kémiai vizsgálatára kérte fel, kísérletekbe fogott, s újabb alapművet tett le. De ugyanígy beleásta magát a búzatermesztési és lisztminősítési kutatásba. Műegyetemi tanár, az országos kémiai intézet igazgatója és akadémiai tag lett. Sokszor tartott előadást gazdáknak, s egyszer, amikor molnárképzősöknek adott elő, megkérdezte tőle valaki: nem tartja professzor úr rangon alulinak, hogy kétkezi munkásokat okít, azt mondta: ellenkezőleg! Hogy megteheti, számára ez az igazi elismerés.
