A Szent Iván-napi rituálét, az ősidők óta ismert kalászszemlét örökítette meg így a filmkamera. Régen volt. Vajon a faluban, ahol a dokumentumfilmet forgattuk, máig él-e a hagyomány, vagy sem. Úgy gondolom, ez utóbbi az igaz. Ha elmentek az utolsók, akik még tartották a szokást, ritkán akadt kései követő…

Az aratás kezdetét a köztudat mindig is Péter és Pál, a két apostolfejedelem emléknapjához kapcsolta. A sok évszázados tapasztalat szerint tőlünk északabbra ilyentájt a gabona még csak sárgul, míg a mediterrán vidékeken már túljutottak az aratáson. Nálunk viszont június végén jön el a kezdőnap. Ekkorra a régi öregek szavával a gabona hányni kezdi a kalászát, növése megáll, töve megszakad. Vágáskész. Iván nap táján a legkorábban érő őszi és a tavaszi árpa nyitja a sort, Péter-Pál napja környékén a rozs, majd a búza is vágásérett lesz, végül a legkésőbb aratandó kalászos, a zab kerül sorra.

Emlékeimet porolom most le. Istenem, városban növekedő kiskamaszként mennyire vártam életem első aratómunkás napját! Afféle kiscselédként, de valójában szünidei vendégként jutottam a kivételes lehetőséghez apám barátja, a jó öreg Miska bácsi jóvoltából. Túl sok segítségre aligha számíthatott, de azért igyekeztem hasznossá tenni magam: jobbára a vízzel telt „ceglédi” kanna hurcolásával, kínálgatással. Aztán néhány kévét is jól-rosszul, de megkötöttem, és búzakeresztet raktam. Örömömre, megtörtént az is, hogy a legkisebb villát a kezembe nyomták, s egy-egy, ugyancsak kicsi kévét fölvéve gondosan a többi tetejére igazíthattam. Dicsértek, ám ez alighanem csak egy gesztus lehetett. Kasza közelébe se engedtek, s az úgy volt jól. Igazi jutalomként a munka végén én köthettem meg azt, ami a jó termésért való köszönetet jelképezte: a „Jézuskévét”.

Fotók: Fortpan

A nap igazi beavatás volt: munkásembernek éreztem magam egy kis ideig. Az életre szóló tanulás órája azonban este jött el. Kiültünk a tornácra, Miska bácsi fröccsöt csinált magának, az én kezembe bambisüveget nyomott. Rágyújtott, majd lassan mesélni kezdett. Szomorú történet bomlott ki a meghurcolt gazdáról, akinek az egyetlen bűne az volt, hogy picivel több földje volt a kelleténél, tán két holddal haladta meg a „kulákminimumot”. Ezt a gazdát mindenétől megfosztották, földönfutóvá tették, családostul kitelepítették. Úgy mondták: ők a „dolgozó nép ellenségei”. Pedig világéletében mindig mindenkinek segített, a munkás időszakokban a nem túl nagy gazdaságában másoknak is kenyeret adott. Évek múlva térhettek haza – meg megbélyegezve, de meg nem törve. Földjük már nem volt, hát béreltek. Nem adták föl soha…

Később tudtam meg: a történetbeli gazda ő maga volt. A törhetetlen jellemű Miska bácsi. Péter-Pálkor, az aratóünnepen, amely ma már a kuláküldözés áldozatainak emléknapja is, rá emlékezem. És a sorstársaira.