A jelenetet tátott szájjal bámulja az új beteg, vagyis jómagam, mire egy beavatott „régi” elmondja: roppant terhet hordoz a fiatal nő, betegsége nagy fájdalommal jár, de hősiesen tűri. Amikor épp jobb napja van, akkor a játékos arcát mutatja. Leggyakrabban viszont, akár egy kisgyerek, sírós hangon hosszan szólítgatja mamát, papát. Amikor már a fájdalomcsillapító is alig segít, a nővérek türelme és nyugtató szava a gyógyszer. Az osztályon közügy ez, a betegek többségének együttérzése is segítség a szenvedőnek.

A bent fekvők kisebb része – ahogy odakint, itt is – jobbára közönyös. Ámde rögtön aktivizálja magát, ha valamit szóvá kell tenni. A térség szociológiai mintáját is kiadhatja egy kórterem öt-hatfős közössége – ahányan vannak, annyi felől jöttek, s annyiféle a társadalmi pozíciójuk is. Az a férfi például, akinél valamilyen fertőzés gyanúja vetődött föl, egy faluban focioktató lehetett, legalábbis erre utaltak telefonon zajlott feszült beszélgetései. Hallom, amint kezelőorvosa figyelmezteti: ahányszor használja a mellékhelyiséget, mindent fertőtlenítsen maga körül, a kezét különös gonddal. Aztán látom: a fickó e műveletek előtt mindig körülnéz, s csak akkor követi az utasítást, ha valaki épp láthatja. Ha senki sem figyel, elmarad a fertőtlenítés. Nem különítik el végül, mert hamar kiderül, betegsége nem jelent másokra komoly veszélyt. Megnyugszik, s fel is bátorodik egyúttal: mindenben hibát keres, és bírál. Persze orvossal, nővérrel egyaránt alázatos – csak a hátuk mögött lesz rém bátor.

A kórház, amelyből a tapasztalataim származnak, az újvárosihoz hasonló méretű. Nem tudom, az általam megismert intézmény mennyire reprezentálja az országos mintát, így véleményem aligha lehet mérvadó. Ám a bent töltött majdnem két hónap alatt századrésze sem jött elő mindannak, ami negatívum a neten ránk köszön. Hordozok tapasztalatot emberségről, orvosi profizmusról, nővérek tudásáról, rutinjáról, figyelmességéről. Őrzöm a pillanatot, amikor a törékeny asszisztens lány a helyi érzéstelenítés ellenére is fájdalmas akció előtt a karomat megsimítva bátorít. A markomba illeszti a saját ujjait, szorítsa! – mondja parancsolóan, szorítsa! Én szorítom, ahogy csak tudom, és a fájdalmam így tényleg enyhül, de észbe kapok: neki annál inkább fáj. Bocsánatot kérek, mire azt mondja, most csak önmagammal kell törődnöm. Előttem van az is, ahogy széles mosollyal köszön be reggelente a fiatal, őszintén kedves nővér, és egy szempillantás alatt derűssé teszi a kórtermet. Emlékszem, ahogy az éjszaka közepén az idősebb nővér is próbál mosolyogni, bár halálosan fáradt. Rájuk, az évtizedek deficitjét hordozó struktúra leginkább alulfizetettjeire hálával gondolok.