Mi már ettünk…

2019. július 14. (vasárnap) 10:58 - Várkonyi Balázs

Anyja szavait sosem felejti: a szegénységet nem kell szégyellni; csak viselni nehéz. Szegények voltak. És ő ezt nehezen viselte.

A falujából sokakat kitelepítettek Németországba. Szüleit nem, tán azért, mert csak az édesapja volt sváb. De elvettek tőlük földet, jószágot, mindent. Ő már ezután, ebbe a nincstelenségbe született.

Apjával a városba jártak misére, ne legyen az is még fekete pont. Egy téli napon történt… – Édesapámnak is fázik a keze? – Ezzel a szomorú kérdéssel indult a soha be nem fejezett beszélgetés. Az apa dermedten állt meg, most figyelt fel arra, hogy a gyermek vacog, kis kabátkáját alig tudta összehúzni magán, szűk volt neki. A Franci kisasszonyé volt az nemrég, tőle kapta, miután a sajátját a szénhordó legény leemelte a szárító kötélről, és mint egy szellem, eltűnt vele. Új kabátra nem tellett, kapóra jött tehát a Franci könyöradománya.

Megállt a férfi. Szólni nem tudott, csak megfogta a gyerek kezét, rálehelt, gyömöszkélte, a hasához szorította, hogy ott melegedjen, és azt mondta a maga sváb nyelvén, imádkozzunk. Valami olyasmibe kezdtek, mint a mi szép fohászunk, a Most segíts meg, Mária. Nem értek a végére. Egyszer csak elbődült a férfi. Ordításnak tűnt… pedig zokogás volt az. Visszafojthatatlan. És sírtak, ketten, ott, a Rókus kápolna mögött. Nem jött arra senki idegen, Istennek hála.

A fiúcska aztán fölemelte kis kezét. Gyűrött zsebkendőjével szép lassan, türelemmel törölgetni kezdte apja arcát. Közben az ő könnyei is potyogtak. Az apa, ahogy megnyugodott kissé, széthajtotta nyűtt kabátjának két szárnyát. Magához ölelte a kisfiút, körbekerítette, szorosan fogta. Lassan indultak el, ügyetlenül lépegetve a kétszemélyessé tett köpönyegburokban. És eltűntek a hópehelyfüggöny mögött.

Már kicsit idősebb volt, amikor egy nap csak úgy, minden átmenet nélkül azt mondta barátjának, a szomszéd Stefinek: Soha többé nem fogom odacseszni az asztal közepére a szuszogót.

– Mert odacseszted? – kérdezte Stefi. – Miért?

– Nem bírtam már ránézni. Annyiszor ettem…

Szuszogó – jött ki a hang a száján, sok év után visszaemlékezve. Ez olyan krumplifőzelék-féle volt, sok liszttel dúsítva, paprikás zsírral följavítva, szegények étele. A tűzhelyen, ahogy főtt, puffogó hangokat adott, innét kapta a nevét. Egy este, amikor már elege lett belőle, két kezébe fogta a tányért, fölemelte, és az asztalra vágta. A tányér szétcsattant, a kulimász meg folyt a viaszkos vásznon. Szülei megkövülten néztek. Később a fiú látta, ahogy a spájzban összekapaszkodva sírnak. A ritka napokon, amikor hús jutott a tányérjára, csak egyedül evett. Kérdezte apját-anyját, miért nem tartanak vele, az volt a válasz: mi már ettünk. Mindig ezt mondták. Később ez gyanús lett neki, Hogy is ettek volna, mielőtt a gyermekük jól nem lakik…

A rovat további hírei: Napraszóló

Sarkamban öt év

Sarkamban öt év

2019. október 06. (vasárnap)

Emlékszem, akkor is szép őszi nap volt. Megérkeztem Dunaújvárosba. Új feladatra szegődtem. Ez avval is járt, hogy emléktáram porosodó darabjait ki kellett tisztogatnom. Mert sok idő telt el azóta, hogy a városhoz valami módon közöm volt: barátok, meghívások, hétvégi szeánsz egy szamizdatindítás okán – alkalom a kapcsolatépítésre. Aztán az idő másfelé sodorja a szereplőket.

Bözsi néni a Delikáteszben

Bözsi néni a Delikáteszben

2019. szeptember 29. (vasárnap)

A raktáros asszony, Börzseyné határozott léptekkel tartott a „Rómaiban” az egyik kövérház felé. Ott nyílott meg a Delikátesz bolt. Először nem tudta azonosítani a delikátesz-miféleséget, de az igen olvasott Dani kolléga fölvilágosította: finomságok üzlete, különlegességek boltja. Bár ő a szokásos kenyér-vaj-tej-párizsi beszerzőútjaira volt hitelesítve – semmi luxus, csak ami az egyszerű munkásasszonynak kell –, most mégis úgy gondolta, neki is kijár valami finomság.

Nagyné kapavágása

Nagyné kapavágása

2019. szeptember 22. (vasárnap)

A nevezetes eseményre, az ünnepélyes kapavágásra 1956 kora őszén került sor. Egészen pontosan szeptember 19-én. Várostörténeti jelentősége volt! Valóban az, hiszen egy új ipari létesítmény, a szalmacellulózgyár építésének előhírnöke volt. Az pedig munkahelyeket teremtett, s nem mellékesen Újváros presztízsét erősítette.

A nullává nem lett ember

A nullává nem lett ember

2019. szeptember 15. (vasárnap)

Mi a csuda lehet egy ajtón a házmester-luk? Aztán miféle a bagolyműszak? Emlékszem, először csak a türelmetlen kíváncsiság vezetett, hogy végére járjak, mit rejtenek e szavak. Aztán rájöttem: a könyv, amelyet olvasok, sokkal több nyelvi fordulatot kínál föl, mintsem hogy leragadhatnék egyes szavakon.

Szembejött a véletlen

Szembejött a véletlen

2019. szeptember 08. (vasárnap)

Már a jövő sem a régi. Ezt a bizarr mondatot Géza préselte ki magából, miután szerelmi bánatának borús részleteit megosztotta ismerősével a sarki presszóban. Az ismerős csak bólogatott. Közben azon eszelt, vajon a nem túl olvasott Géza hogyan talált ki ilyen különös bölcsességet.

Szomjoltó közkutak

Szomjoltó közkutak

2019. szeptember 01. (vasárnap)

Az újságoshoz tartottam. Kerülővel, ahogy máskor is. Mehettem volna rövidebb úton, de akadt egy különös, parancsoló szempont: csak azért választottam azt az irányt, hogy útba ejtsem az iskolát, ahol a gyerekeim töltik napjaikat.

1526, úton a végzet felé

1526, úton a végzet felé

2019. augusztus 25. (vasárnap)

Laji, a kanászlegény megállt. Erősen fülelt. Mintha morajlana valami a távolban. De hogy mi, abban dűlőre nem jutott, így aztán ostorával csapott egyet, és a kesedisznóival indult a kövérebb fű irányába.