A DUDIK utolsó napján Ákos is fellépett és össze is hozta a fesztivál legjobb előadását a látogatóknak. A koncert előtt velünk is beszélgetett a vasműs klipforgatásról, a zenéről és a világról.
Lassan érkezik az új lemez, pörög a turné, Ákos és zenekara pedig fesztiválbulik és önálló koncertek sorozatát adja a nyáron, decemberre pedig újra nagy arénakoncertet tervez. Dunaújvárosban közel tizenöt éve nem zenélt, szóval rengetegen várták őt a DUDIK utolsó napján, és senki nem távozott csalódottan. Bár koncertet rég nem adott, öt évvel ezelőtt járt Dunaújvárosban, mivel a vasműben forgatták az Igazán című számának klipjét. Mint mondta, számára nagy élmény volt, hiszen olyan helyre juthattak be, ahová földi halandó ritkán, ráadásul nem is csak nézelődni, hanem forgatni.
- Képzeld el azt a helyzetet, amikor állsz egy elképesztően magas párkányon, fémreszelék és korom száll a levegőben, körülötted a stáb szájmaszkban és munkavédelmi ruhában, te meg öltönyben énekelsz, miközben épp melletted halad el tíz köbméter folyékony acél. Hihetetlen élmény volt számunkra, hogy betekinthettünk ebbe a világba. Nagyon kedvesen fogadtak, pedig ez zárt üzem, és egy ilyen forgatás elég nagy felfordulást tud okozni, mégis ott segítettek, ahol tudtak. Most már hétmillió megtekintésnél jár a videó, amit nagy számnak tartunk. Az is igaz persze, hogy a népszerűséget nem lehet így mérni, pontosabb képet adnak a koncertlátogatottsági adatok. Szeretek színpadon lenni, szeretem azokat, akik meghallgatnak, nagyon szerencsés vagyok, hogy azzal foglalkozhatom, amit szeretek. Vállalom, hogy a régi iskola híve vagyok, elnézést kérek, ha ez eretnek gondolat, de szeretek lelkesedni, és ezt a lelkesedést jó átragasztani másokra, például a zenésztársakra, a közönségre. Akik például a mi koncertünkre jönnek, általában nem csak jelen vannak, hanem részt is vesznek az előadásunkon. Ezt nagy becsben tartom.
Hangsúlyozza, hogy a színpadi produkcióknak szerinte akkor van értelme, ha létrejön a katarzis. Ennek kulcsát a személyességben látja.
- Ha nincs katarzis, akkor például egy koncerten csak villognak a fények, meg hangos zene szól két órán keresztül, aztán az emberek hazaindulnak, és arról beszélgetnek, hogy hol kéne még piálni egyet. Még a Bonanza idején volt, hogy néztem a tévében a Total Dance nevű rendezvény közvetítését, techno-formációk, lángcsóva, hangerő, fények, valóban totális volt a playback, és rádöbbentem, hogy basszus, az egyszeri néző számára ez talán semmiben sem különbözik a mi koncertünktől. A szövegekben gyakran teljesen kitárulkozik az ember, arról beszél, ami tényleg foglalkoztatja, de ez csak keveseknek jön le. Azt hiszem, minden kreatív műfaj lényege, hogy sikerül-e megérinteni a befogadót. Rengeteg produkciót látok, amiről nehéz megállapítani, hogy mit akar tőlem, megérinteni nem akar, az száz százalék. Tudom, romantikusan hangzik, de él bennem egy naív kép: az az irodalom, képzőművészet, színpadi produkció tetszik, amelyik személyes, amelyik megszólít, elsősorban a saját személyességén keresztül. A pontosan, érzékletesen megfogalmazott személyes élményre szinte azonnal rezonál az ember, mert az egyéniség máza alatt nagyon hasonlóak vagyunk. Közös élmény például, hogy az emberi sors a természeténél fogva tragikus. Persze rengeteg öröm is van az életben, de hajlamosak vagyunk erről megfeledkezni, vagy azt hinni, hogy az öröm az alap. A tragikus mozzanatok sokkal jellemzőbbek az emberlétre, például mert véges. A görög mitológia istenei így is hívnak bennünket: halandók. De irigylik is a halandókat, éppen azért, mert véges az életük, hiszen így minden döntésüknek súlya van. Ez a klasszikus szemlélet alapozta meg a keresztény kultúrát, ha szabad még egyáltalán ilyesmire hivatkozni. Ez alatt egyáltalán nem a hitéletet értjük, vagy nem csupán azt. Persze hívhatjuk európai kultúrának is, ami annyit jelent, hogy minden kérdést egyebek mellett szellemi alapon, tehát értékalapon is vizsgálunk. E nélkül nem létezhetne a hét szabad művészet, és bár biztos vicces ekkorát ugrani, de ilyen szemlélet nélkül nem lenne rockzene sem. A görög színház óta minden színpadi műfaj alapvetően morális, vagy legalább is így indult. Nyilván ha a Slayert látjuk a színpadon reszelni, nem ez jut eszünkbe először, pedig a metál se születhetett volna meg mondjuk törzsi vagy mohamedán keretek között. Tetszik vagy sem, a keresztény kulturális beágyazottságunkból következik majdnem minden szabadságunk.
Vannak olyan híroldalak, akik ezzel nem értenek egyet.
Sokan vannak, akik nem értenek egyet ezzel. Ez nem olyan nagy baj. Egyrészt tudjuk, hogy vannak, akik mindenkinél okosabbak, másrészt az egyet nem értés lehetősége is az európai kultúra terméke, például a tagadás újságírása biztosan nem működhetne a vallási fanatizmus közegében, illusztrációnak talán elég megemlíteni a Charlie Hebdo-ügyet. De végül is egy popénekes ne okoskodjon ilyesmiről, beszéljen a maga dolgáról: elmondhatom, hogy öt héten át próbáltunk a turnéra, meg hogy hogyan állítottuk össze a dalok sorrendjét, de ez majdnem mellékes. Csak a végeredmény számít, az, hogy tetszik-e azoknak, akikhez szól. A kritika kifejtésére természetesen mindenkinek joga van, lehetőség is van hozzá, szinte korlátlanul. Létezik nyomokban a tisztes bírálat is, de több a bántó, rosszindulatú kritika. Létezik egy hangos, önmagát nagyon jól artikuláló, folyton mindent és mindenkit leszóló társaság, de nem árt, ha tudjuk, hogy a normális emberek vannak többen. Ugye milyen kirekesztő gondolat? (nevet) Néha nehéz ezt elhinni, de mondjuk el egymásnak, az olvasóknak, időnként el kell mondjam még magamnak is. Aki híres, azt nyilván könnyebb utálni, pláne, ha el is mondja, hogy mit gondol a világról. Azt meg nem szabad, csak ha a „megfelelő” véleményt fogalmazza meg az illető: na, ez az a játék, amibe én nem megyek bele. Mondom a magamét, amit igaznak hiszek, és az egyenleg már harminc éve pozitív. Minden elutasításra, undorkodásra százszor annyi szeretet jut. Ez az én igazi jutalmam.
