Ez már a nyárutó?

2019. augusztus 4. (vasárnap) 9:58 - Várkonyi Balázs

Bizony, ez már az – hangzott a kérdésre az atyai válasz. A gyermek amúgy tudta, hisz a térdére fektetett színes lapban éppen a hónapok régies neveiről olvasott: Augusztus – egyenlő Kisasszony hava, Új kenyér hava, Nyárutó.

Az apának el kellett magyaráznia, honnét a Kisasszony elnevezés – a felfejtő kód egyszerű: a katolikusok nagy Mária-ünnepe ez. Az új kenyérre utalás, na, az végképp magától értetődik: az újbúza és az abból készült liszt megnemesülése az azt megtermelő keze munkája által. Így elbeszélgetett apa és fia a világ eme fontos dolgairól, a Nyárutó havára aztán nem sok szó jutott. A kisgyermek elintézte avval, hogy az nagyon, sőt, veszettül szomorú…

Tényleg: valami visszafordíthatatlant sugall, veszteségtartalmat hordoz. Mert hamarosan vége a sok jó semmittevés-időnek. – Apa, én úgy szeretek semmit tenni, mondta egyszer a kissrác, apja nem ütközött meg ezen, gyerekemberi dolog. És vége a fürdőtúráknak, meg a szinte mindennapos kései lefekvés boldogító élményének. Szeptemberben beköszönt a szülői szigor ideje.

De most még csak a boldog nyár napjait éljük, gondolja ez a bizonyos apa, és a gyerekoktatást berekesztve visszatér a könyvéhez. Egy argentin remeket olvas: Az alagút, a kalandos életű író, Ernesto Sabato tollából – aki először lázadó egyetemistaként anarchistává lesz, majd megkomolyodva az atomkutatásnak szenteli a következő éveit, olyan sikerrel, hogy ő lesz az első latin-amerikai atomfizikai tanszék első embere. Csakhogy pár év múlva a tudománynak is hátat fordít, egy kis hegyi falu nyomortanyájára vonul vissza, és már csak az írásnak él. A világirodalom szerencséjére. Apa a könyv 62. oldalán most egy filozofikus mondatra bukkan: „Érdekes, de élni annyi, mint jövendő emlékeket alkotni.” Lehet – gondolja –, hogy ő már meg is alkotta a maga jövendő emlékeit, s most már az utódokon a sor. Tanulságul felidéz fiának egy sok év előtti emléket, annyira rég volt, hogy a gyermek akkor még meg sem született. Így szól a naplójába írt történet:

„Ült a folyóparton. Elmerengett a fodrozódó víz látványán. Eszébe jutott egy még korábbi nyár: csak augusztus derekán jutott el a tengerparti kempingbe, s abban az évben korán jöttek a hűvösebb napok, akárcsak odahaza, a Szent István nap után. A kemping gyorsan kiürült. Egy reggel már csak két idegen sátrat látott. Kiült a néptelen partra. A tenger felől savanyú pára terjengett. A szél először csak borzolta a vízfelszínt, majd egyre nagyobb hullámokat kergetett. Ült a homokban, a szűnni nem akaró hullámzás szinte álomba ringatta, a végtelen fogta körül. Úgy érezte, elrohan mellette minden, jön az ősz, aztán elmúlik, a tél is beköszönt, és ő csak ül, már nem is tudja, miért, csak ücsörög a tengerparton, és vár. Egyre csak vár. Felriadt a kábulatból. A látomás véget ért. Akkor, ott megérzett valamit a mulandóságból. A sátrához ballagott, összecsomagolt, s idő előtt hazaindult.”

Hát ez is nagyon szomorú – mondta a gyermek –, épp olyan, mint a nyárutó. És nekifutásból beugrott a strand vizébe.

A rovat további hírei: Napraszóló

A sztálintalanítás útja

A sztálintalanítás útja

2019. október 20. (vasárnap)

1950 tavaszának eufóriájától ’56 komor őszéig eljutni Újvárosban nem volt oly nehéz. Először is a „nép ellenségével” való leszámolást kellett tökéletesíteni. Megtörtént: a helybéli kisipar jószerével felszámolva, a kulákbélyegek a módosabbakra illően ráütve, földjeik, házaik, gazdaságaik hiánytalanul rekvirálva, a hangadók elűzve, a veszélyes egyedek internálva, a gyanús elemek kitelepítve, asszonyostól, gyerekestől, ahogy kell.

Sarkamban öt év

Sarkamban öt év

2019. október 06. (vasárnap)

Emlékszem, akkor is szép őszi nap volt. Megérkeztem Dunaújvárosba. Új feladatra szegődtem. Ez avval is járt, hogy emléktáram porosodó darabjait ki kellett tisztogatnom. Mert sok idő telt el azóta, hogy a városhoz valami módon közöm volt: barátok, meghívások, hétvégi szeánsz egy szamizdatindítás okán – alkalom a kapcsolatépítésre. Aztán az idő másfelé sodorja a szereplőket.

Bözsi néni a Delikáteszben

Bözsi néni a Delikáteszben

2019. szeptember 29. (vasárnap)

A raktáros asszony, Börzseyné határozott léptekkel tartott a „Rómaiban” az egyik kövérház felé. Ott nyílott meg a Delikátesz bolt. Először nem tudta azonosítani a delikátesz-miféleséget, de az igen olvasott Dani kolléga fölvilágosította: finomságok üzlete, különlegességek boltja. Bár ő a szokásos kenyér-vaj-tej-párizsi beszerzőútjaira volt hitelesítve – semmi luxus, csak ami az egyszerű munkásasszonynak kell –, most mégis úgy gondolta, neki is kijár valami finomság.

Nagyné kapavágása

Nagyné kapavágása

2019. szeptember 22. (vasárnap)

A nevezetes eseményre, az ünnepélyes kapavágásra 1956 kora őszén került sor. Egészen pontosan szeptember 19-én. Várostörténeti jelentősége volt! Valóban az, hiszen egy új ipari létesítmény, a szalmacellulózgyár építésének előhírnöke volt. Az pedig munkahelyeket teremtett, s nem mellékesen Újváros presztízsét erősítette.

A nullává nem lett ember

A nullává nem lett ember

2019. szeptember 15. (vasárnap)

Mi a csuda lehet egy ajtón a házmester-luk? Aztán miféle a bagolyműszak? Emlékszem, először csak a türelmetlen kíváncsiság vezetett, hogy végére járjak, mit rejtenek e szavak. Aztán rájöttem: a könyv, amelyet olvasok, sokkal több nyelvi fordulatot kínál föl, mintsem hogy leragadhatnék egyes szavakon.

Szembejött a véletlen

Szembejött a véletlen

2019. szeptember 08. (vasárnap)

Már a jövő sem a régi. Ezt a bizarr mondatot Géza préselte ki magából, miután szerelmi bánatának borús részleteit megosztotta ismerősével a sarki presszóban. Az ismerős csak bólogatott. Közben azon eszelt, vajon a nem túl olvasott Géza hogyan talált ki ilyen különös bölcsességet.

Szomjoltó közkutak

Szomjoltó közkutak

2019. szeptember 01. (vasárnap)

Az újságoshoz tartottam. Kerülővel, ahogy máskor is. Mehettem volna rövidebb úton, de akadt egy különös, parancsoló szempont: csak azért választottam azt az irányt, hogy útba ejtsem az iskolát, ahol a gyerekeim töltik napjaikat.