Ünnepidőben

2019. augusztus 19. (hétfő) 8:17 - Várkonyi Balázs

Jól van, fiam, nem haragszunk, nem haragszunk. – Mi sem, felség, mi sem, felség. Egy fordulat a király és a furfangos juhász párbeszédéből. Az eltüsszentett birodalom című mesejátékban figyelt föl rá a keresztfiam. Nem hagyta nyugodni a dolog: ilyen pimaszul lehetett beszélni egy királlyal?

Mondtam neki, persze, de csak ha udvari bolond vagy, esetleg a furfangos juhász a meséből. Valamelyest megnyugodott a válaszon, ám azért próbálta továbbvinni a témát: a juhászokról kérdezett. Mondtam, amit tudtam. Nem volt az túl szakmai, hogy is lett volna, de országjáró útjaimon jó párszor találkoztam velük, s valami ragadt rám. Főleg a jellembéli dolgaikról szereztem némi tapasztalatot. Például a végtelen nyugalmukról. Ki is fejtettem a kisembernek, hogy a juhásznépség, amennyire megismertem a világukat, az időtlenségben érzi jól magát: a végtelen nyugalomban. És, hogy visszatérjek a beszélgetésünk elejére, azzal folytattam: nem haragvóak, ünnepen meg különösképp nem, sőt, a messzi trónján ücsörgő felségre sem gondolnak ilyenkor, annak palotája közelébe se mennek.

Akkor is ünnepidőben, Szent István napja előtt voltunk, s a fiúcska rögtön kapott az alkalmon: meséljek erről neki. Nem kezdhettem a beavatást Nagyboldogasszony napjának legendabéli szép történetével, miszerint akkor ajánlotta első királyunk az országot Krisztus szülőanyja, Mária oltalmába… mert mit is értene meg ebből egy hatéves kisgyerek? Annyit mondtam hát, hogy augusztus tizenötödik napján, amit Mária mennybevitelének emlékünnepeként tisztel a magyarság, István király búcsút mondott földi életének.

Kellett nekem ebbe a részletbe belebonyolódnom! Mert a kisfiú rögtön kiszúrta az öt napos „lukat” az ünnepidőben: akkor miért huszadikán, és miért nem tizenötödikén emlékezünk rá? – kérdezte, s tényleg, gyermeki logika kell az apró részletek fölfedéséhez. Mert azt a hittanoktatásból már tudta, hogy a szentek emlékünnepe a haláluk napja. Vagyis amikor megkezdik végtelen vándorlásukat időben, időtlenségben. Égben. Csakhogy… – meséltem a kisfiúnak – nagy királyunk a kivételek egyike, az ő napja az lett, amikor vagy fél évszázad múltán megnyitották nyughelyét, a sírboltot, hogy eleget tegyenek a szentté avatási eljárás rendjének. Akkor el is fogyott a tudományom, s a kérdésre, hogy ott mi zajlott, semmit nem tudtam mondani. Igazából ma sem.

Őrhalomban jártam nem oly rég. A falu szélén Szent István hófehér szobra fogadja az érkezőt. Talapzatán a felirat: „Sohase feledje senki, hogy itt keleten, magyar volt e világnak első szent királya. Tormay Cecília, Magyar Legendárium.” Zászlók sorban, hármas egységet jelképezve: a falué, aztán a magyar lobogó, végül az európai. A túloldalon kis kápolna, nyitva az ajtaja, belül friss virágcsokor. A községet az 1327-ben Visegrádon kelt oklevél említi az eredeti Trázs, azaz őr (hely) néven.

Keresztfiammal hamarosan találkozom. Már érett fiú. Nem legendákról fogunk beszélgetni. De tán arról, Szent István országa hogyan lett Európa számára valóságos „trázs”. Őrhely.

A rovat további hírei: Napraszóló

Levélre várva

Levélre várva

2019. november 17. (vasárnap)

A férfi kezébe vette a könyvet. Belelapozott. Ahol kinyílt, olvasta. A véletlen ezt a mondatot lökte szeme elé: „Hegedűmet az oroszok ellopták, nem volt kedvem tovább folytatni a hegedülést, helyette zongorázni tanultam.”

Pentele és a Spárta-példa

Pentele és a Spárta-példa

2019. november 10. (vasárnap)

Az öreg tanár a karosszékében ült, közel a kisszoba ablakához. Ott kora délután még a fogyó novemberi fény elegendő az olvasáshoz. És onnét a könyvespolc is könnyen elérhető, legalábbis a szélső szektor, ahol a historikus művek lapulnak. Fölvette a keze ügyébe eső könyvet, amit már ebéd előtt kinézett magának, s odakészítette, célirányosan, a november 7-ei privát megemlékezéshez.

Pentele példát ad…

Pentele példát ad…

2019. november 04. (hétfő)

Akkor még csak két napja volt, hogy emlékezők sokasága indult a temetőbe, az egykor volt szeretteihez. A halottak napja az egyik évben épp olyan, mint az előzőben, vagy akár a következőben, de 1956-ban minden másképp látszott.

A kegyelet napjai

A kegyelet napjai

2019. november 01. (péntek)

Anyám fogja a kezem, melengeti az októberi szélben, ballagunk a templomba, az övéihez, nem mondta, hogy tartsak vele, magam jelentkeztem, hogy szívesen elkísérem, ne egyedül menjen a fontos ünnepen, a reformáció emléknapján.

Eltaposás-sikermutató, ’56

Eltaposás-sikermutató, ’56

2019. október 27. (vasárnap)

Megkezdődik 1956 októberének utolsó hete. Pentele polgárainak többsége fölvillanyozva a fővárosból jövő hírek által. Népgyűlés – követelésekkel. Vissza a település ősi nevét! A vasműről levenni a Sztálinbélyeget!

A sztálintalanítás útja

A sztálintalanítás útja

2019. október 20. (vasárnap)

1950 tavaszának eufóriájától ’56 komor őszéig eljutni Újvárosban nem volt oly nehéz. Először is a „nép ellenségével” való leszámolást kellett tökéletesíteni. Megtörtént: a helybéli kisipar jószerével felszámolva, a kulákbélyegek a módosabbakra illően ráütve, földjeik, házaik, gazdaságaik hiánytalanul rekvirálva, a hangadók elűzve, a veszélyes egyedek internálva, a gyanús elemek kitelepítve, asszonyostól, gyerekestől, ahogy kell.

Sarkamban öt év

Sarkamban öt év

2019. október 06. (vasárnap)

Emlékszem, akkor is szép őszi nap volt. Megérkeztem Dunaújvárosba. Új feladatra szegődtem. Ez avval is járt, hogy emléktáram porosodó darabjait ki kellett tisztogatnom. Mert sok idő telt el azóta, hogy a városhoz valami módon közöm volt: barátok, meghívások, hétvégi szeánsz egy szamizdatindítás okán – alkalom a kapcsolatépítésre. Aztán az idő másfelé sodorja a szereplőket.