A nullává nem lett ember

2019. szeptember 15. (vasárnap) 9:05 - Várkonyi Balázs

Mi a csuda lehet egy ajtón a házmester-luk? Aztán miféle a bagolyműszak? Emlékszem, először csak a türelmetlen kíváncsiság vezetett, hogy végére járjak, mit rejtenek e szavak. Aztán rájöttem: a könyv, amelyet olvasok, sokkal több nyelvi fordulatot kínál föl, mintsem hogy leragadhatnék egyes szavakon.

A minap újra a kezembe került a kötet – fantasztikus elbeszélések A titokzatos kecskebak címmel –, s bevallom, nem is elsősorban a tartalmával fogott meg, hanem a nyelvi leleményességével. Az író a szép magyar szó mestere volt. És Dunaújváros embere: Kemény Dezső.

Nagy kacskaringókkal telt az élete az újvárosi korszak előtt. Nem túl jó pedigrével érkezett a munkásvárosba: „klerikális” – ez is szerepelhetett a káderlapján, hisz’ amikor megérkezett, 1953-at írtak… s nem elég, hogy a piarista gimnáziumban érettségizett, de aztán a Pázmányon, a klerikalizmus fő fészkének számító egyetemen tanult. Igaz, abbahagyta. Majd mindent abbahagyott. A budai polgárcsaládból származó fiú az ide-oda szökkenéseiről – műegyetem, bölcsészkar stb. – önkritikusan vallott: „Jó voltam reál tantárgyakból, kézenfekvőnek látszott, legyek mérnök. A gond az, hogy a kézügyességem nulla, hogy a francba legyek én mérnök, rájöttem, inkább talán a bölcsészet, be is iratkoztam a Pázmány Péter Egyetemre, közben elkezdtem verseket fordítani, görögöt, latint, majd két év után mondom, Dezső, nem való a tanárság neked, azt is abbahagytam...”

Kemény Dezső (b) és Pálfalvi János 
Fotó:jakd.hu

Diplomát tehát nem szerzett, nem is érdekelte a dolog; és mert szembetűnő volt a tehetsége, biztos állásokhoz jutott: a nagy múltú Széchenyi Könyvtár alkalmazta, majd a Szikra Kiadó csábította el. És ennek vetett véget egyik napról a másikra: munkásnak szegődött el Újvárosba. A lakásgondja megoldásának reményével, meg némi vidékromantikával a lelkében. Aztán a segédmunkásélet egyetlen napig tartott. Ennyi idő kellett a főnökségnek, hogy rájöjjenek, egy ilyen eszes-tehetséges ember nem maradhat az építkezésen. Normaelszámoló lett, majd elektrikus. És egyre többet írt, a szépirodalom mellett a zsurnalizmus izgatta, így lett újságíró. De nem szerette a kötöttségeket – idővel a szabadúszó létformát választotta. A maga ura lett. „Itt maradtam tehát, s lettem dunaújvárosi, és maradok is, mert hiszen életemnek túlnyomó részét itt töltöttem. Hogy mivel töltöttem? Azzal, hogy éltem. Dolgoztam itt és ott, s közben írtam és fordítottam, jól-rosszul ezt én meg nem ítélhetem. … A Parnasszusnak még a derekára sem vágyakoztam, nemhogy a csúcsára, s maradtam itt és írtam, ahogyan erőmből és szorgalmamból tellett.”

Egy mondata valóságos szállóige lett: „Csináljon mindenki mindent a maga hülye feje szerint, én is azt csinálom.” Öniróniájának lenyomata ez. Ahogy az is, amit a meglepő váltásairól írt egyszer: „… így lett belőlem szívós munkával egy nulla.” Ez szellemes, de hamis: az igazságkereső, perlekedő, bölcs életkritikus, író és műfordító a város megbecsült, tisztelt embere volt. Hetvenhét éves korában ment el, 2002-ben, egy napsütéses őszi napon.

A rovat további hírei: Napraszóló

A sztálintalanítás útja

A sztálintalanítás útja

2019. október 20. (vasárnap)

1950 tavaszának eufóriájától ’56 komor őszéig eljutni Újvárosban nem volt oly nehéz. Először is a „nép ellenségével” való leszámolást kellett tökéletesíteni. Megtörtént: a helybéli kisipar jószerével felszámolva, a kulákbélyegek a módosabbakra illően ráütve, földjeik, házaik, gazdaságaik hiánytalanul rekvirálva, a hangadók elűzve, a veszélyes egyedek internálva, a gyanús elemek kitelepítve, asszonyostól, gyerekestől, ahogy kell.

Sarkamban öt év

Sarkamban öt év

2019. október 06. (vasárnap)

Emlékszem, akkor is szép őszi nap volt. Megérkeztem Dunaújvárosba. Új feladatra szegődtem. Ez avval is járt, hogy emléktáram porosodó darabjait ki kellett tisztogatnom. Mert sok idő telt el azóta, hogy a városhoz valami módon közöm volt: barátok, meghívások, hétvégi szeánsz egy szamizdatindítás okán – alkalom a kapcsolatépítésre. Aztán az idő másfelé sodorja a szereplőket.

Bözsi néni a Delikáteszben

Bözsi néni a Delikáteszben

2019. szeptember 29. (vasárnap)

A raktáros asszony, Börzseyné határozott léptekkel tartott a „Rómaiban” az egyik kövérház felé. Ott nyílott meg a Delikátesz bolt. Először nem tudta azonosítani a delikátesz-miféleséget, de az igen olvasott Dani kolléga fölvilágosította: finomságok üzlete, különlegességek boltja. Bár ő a szokásos kenyér-vaj-tej-párizsi beszerzőútjaira volt hitelesítve – semmi luxus, csak ami az egyszerű munkásasszonynak kell –, most mégis úgy gondolta, neki is kijár valami finomság.

Nagyné kapavágása

Nagyné kapavágása

2019. szeptember 22. (vasárnap)

A nevezetes eseményre, az ünnepélyes kapavágásra 1956 kora őszén került sor. Egészen pontosan szeptember 19-én. Várostörténeti jelentősége volt! Valóban az, hiszen egy új ipari létesítmény, a szalmacellulózgyár építésének előhírnöke volt. Az pedig munkahelyeket teremtett, s nem mellékesen Újváros presztízsét erősítette.

Szembejött a véletlen

Szembejött a véletlen

2019. szeptember 08. (vasárnap)

Már a jövő sem a régi. Ezt a bizarr mondatot Géza préselte ki magából, miután szerelmi bánatának borús részleteit megosztotta ismerősével a sarki presszóban. Az ismerős csak bólogatott. Közben azon eszelt, vajon a nem túl olvasott Géza hogyan talált ki ilyen különös bölcsességet.

Szomjoltó közkutak

Szomjoltó közkutak

2019. szeptember 01. (vasárnap)

Az újságoshoz tartottam. Kerülővel, ahogy máskor is. Mehettem volna rövidebb úton, de akadt egy különös, parancsoló szempont: csak azért választottam azt az irányt, hogy útba ejtsem az iskolát, ahol a gyerekeim töltik napjaikat.

1526, úton a végzet felé

1526, úton a végzet felé

2019. augusztus 25. (vasárnap)

Laji, a kanászlegény megállt. Erősen fülelt. Mintha morajlana valami a távolban. De hogy mi, abban dűlőre nem jutott, így aztán ostorával csapott egyet, és a kesedisznóival indult a kövérebb fű irányába.