A nullává nem lett ember

2019. szeptember 15. (vasárnap) 9:05 - Várkonyi Balázs

Mi a csuda lehet egy ajtón a házmester-luk? Aztán miféle a bagolyműszak? Emlékszem, először csak a türelmetlen kíváncsiság vezetett, hogy végére járjak, mit rejtenek e szavak. Aztán rájöttem: a könyv, amelyet olvasok, sokkal több nyelvi fordulatot kínál föl, mintsem hogy leragadhatnék egyes szavakon.

A minap újra a kezembe került a kötet – fantasztikus elbeszélések A titokzatos kecskebak címmel –, s bevallom, nem is elsősorban a tartalmával fogott meg, hanem a nyelvi leleményességével. Az író a szép magyar szó mestere volt. És Dunaújváros embere: Kemény Dezső.

Nagy kacskaringókkal telt az élete az újvárosi korszak előtt. Nem túl jó pedigrével érkezett a munkásvárosba: „klerikális” – ez is szerepelhetett a káderlapján, hisz’ amikor megérkezett, 1953-at írtak… s nem elég, hogy a piarista gimnáziumban érettségizett, de aztán a Pázmányon, a klerikalizmus fő fészkének számító egyetemen tanult. Igaz, abbahagyta. Majd mindent abbahagyott. A budai polgárcsaládból származó fiú az ide-oda szökkenéseiről – műegyetem, bölcsészkar stb. – önkritikusan vallott: „Jó voltam reál tantárgyakból, kézenfekvőnek látszott, legyek mérnök. A gond az, hogy a kézügyességem nulla, hogy a francba legyek én mérnök, rájöttem, inkább talán a bölcsészet, be is iratkoztam a Pázmány Péter Egyetemre, közben elkezdtem verseket fordítani, görögöt, latint, majd két év után mondom, Dezső, nem való a tanárság neked, azt is abbahagytam...”

Kemény Dezső (b) és Pálfalvi János 
Fotó:jakd.hu

Diplomát tehát nem szerzett, nem is érdekelte a dolog; és mert szembetűnő volt a tehetsége, biztos állásokhoz jutott: a nagy múltú Széchenyi Könyvtár alkalmazta, majd a Szikra Kiadó csábította el. És ennek vetett véget egyik napról a másikra: munkásnak szegődött el Újvárosba. A lakásgondja megoldásának reményével, meg némi vidékromantikával a lelkében. Aztán a segédmunkásélet egyetlen napig tartott. Ennyi idő kellett a főnökségnek, hogy rájöjjenek, egy ilyen eszes-tehetséges ember nem maradhat az építkezésen. Normaelszámoló lett, majd elektrikus. És egyre többet írt, a szépirodalom mellett a zsurnalizmus izgatta, így lett újságíró. De nem szerette a kötöttségeket – idővel a szabadúszó létformát választotta. A maga ura lett. „Itt maradtam tehát, s lettem dunaújvárosi, és maradok is, mert hiszen életemnek túlnyomó részét itt töltöttem. Hogy mivel töltöttem? Azzal, hogy éltem. Dolgoztam itt és ott, s közben írtam és fordítottam, jól-rosszul ezt én meg nem ítélhetem. … A Parnasszusnak még a derekára sem vágyakoztam, nemhogy a csúcsára, s maradtam itt és írtam, ahogyan erőmből és szorgalmamból tellett.”

Egy mondata valóságos szállóige lett: „Csináljon mindenki mindent a maga hülye feje szerint, én is azt csinálom.” Öniróniájának lenyomata ez. Ahogy az is, amit a meglepő váltásairól írt egyszer: „… így lett belőlem szívós munkával egy nulla.” Ez szellemes, de hamis: az igazságkereső, perlekedő, bölcs életkritikus, író és műfordító a város megbecsült, tisztelt embere volt. Hetvenhét éves korában ment el, 2002-ben, egy napsütéses őszi napon.

A rovat további hírei: Mesél a múlt

Dunaújváros kedvence 2019: az MMK a befutó!

Dunaújváros kedvence 2019: az MMK a befutó!

2020. január 03. (péntek)

A Munkásművelődési Központ intézménye (és csapata) lett a befutó a DunaújvárosMesélPontHu blog immár hagyományos évzáró online szavazásán – és lett így a Dunaújváros Kedvence 2019 cím büszke birtokosa. Meggyőző fölény a hajtás után!

A margón túl

A margón túl

2019. november 29. (péntek)

„Vénséges ház, a kertben hozzáillő vén fák. Az árnyas szegletben pad, kihozzák a papa gondolkodószékét is. Családi tanácsot ülnek.”

Oroszlán, jöttek érted!

Oroszlán, jöttek érted!

2019. november 24. (vasárnap)

Ment a már ismert úton. Igyekezett nem eltévedni, csak párszor járt apjával a városban, így a kitaposott „ösvényt” választotta most is. Legendabéli ismerősöket keresett. Persze sosem voltak ismerősei, hiszen rég elmentek már, amikor ő még nem is ismerte a várost, olyannyira, hogy még meg sem születhetett, a fölmenői is csak kisgyerekek voltak akkor.

Levélre várva

Levélre várva

2019. november 17. (vasárnap)

A férfi kezébe vette a könyvet. Belelapozott. Ahol kinyílt, olvasta. A véletlen ezt a mondatot lökte szeme elé: „Hegedűmet az oroszok ellopták, nem volt kedvem tovább folytatni a hegedülést, helyette zongorázni tanultam.”

Pentele és a Spárta-példa

Pentele és a Spárta-példa

2019. november 10. (vasárnap)

Az öreg tanár a karosszékében ült, közel a kisszoba ablakához. Ott kora délután még a fogyó novemberi fény elegendő az olvasáshoz. És onnét a könyvespolc is könnyen elérhető, legalábbis a szélső szektor, ahol a historikus művek lapulnak. Fölvette a keze ügyébe eső könyvet, amit már ebéd előtt kinézett magának, s odakészítette, célirányosan, a november 7-ei privát megemlékezéshez.

Pentele példát ad…

Pentele példát ad…

2019. november 04. (hétfő)

Akkor még csak két napja volt, hogy emlékezők sokasága indult a temetőbe, az egykor volt szeretteihez. A halottak napja az egyik évben épp olyan, mint az előzőben, vagy akár a következőben, de 1956-ban minden másképp látszott.

A kegyelet napjai

A kegyelet napjai

2019. november 01. (péntek)

Anyám fogja a kezem, melengeti az októberi szélben, ballagunk a templomba, az övéihez, nem mondta, hogy tartsak vele, magam jelentkeztem, hogy szívesen elkísérem, ne egyedül menjen a fontos ünnepen, a reformáció emléknapján.