Jámbor óhajok ezek. De a helyi pártvezetés már az első szellőre is összecsinálja magát. A gyávaság a legrosszabb tanácsadó! Kiötlik: írjanak petíciót a vasmunkások. Kerítenek egy-két embert. Tollba mondják nekik: „ellenforradalmi hordák” szövetkeznek a „békés szocialista fejlődés” felszámolására – ám ezzel ők, „a munkástöbbség felveszi a harcot”. Mármost se többség, se harc, csak hazug propaganda; megspékelve avval, hogy beolvastatják a Kossuth rádióban. Olaj a tűzre! A munkások zöme az első pillanattól a felkelők pártján áll – de eztán még többen…

Különös közjáték: kenyérszállítmány indul a pesti felkelők megsegítésére, a teherautót önkéntes katonák biztosítják; a helyi légvédelmi tüzérezred útzárján azonban nem jutnak át, a szállítmányt lefoglalják, a kísérő katonákat letartóztatják. Másnap ezerötszáz ember vonul a tüzérlaktanyához az elfogott katonák kiszabadítására, egyszersmind követelve katonaküldöttek delegálását a népgyűlésbe, s a vörös csillag eltávolítását a katonasipkákról. Mindez meglepő módon azonnal teljesül. Később újabb felkelők érkeznek, már háromezren lehetnek, és immár fegyvereket is követelnek. A riasztólövések sem állítják meg őket. Ekkor felharsan a parancs: sortűz. Sebesültek sokasága a földön. Három testben már nincs élet.

Ennek láttán a többség végleg a forradalom mellé áll. A pártbizottság propagandaszócsöve, az igénytelen szellemiségű Szavunk szerint ők az „ellenforradalmi horda”, ők az „alávaló gyújtogatók”, a „fosztogatók”, mindenestől: élők, sebesültek, halottak együtt. Ez ismét olaj a tűzre. Fiatal építőmunkások harci csoportot szerveznek. A pártbizottság ellenakcióként kommunistákból, „megbízható” munkásokból próbál fegyveres alakulatot kiállítani – teljes kudarc… nem találnak elegendő jelentkezőt, nincs elég „hithű”, bátor káder. A felkelők viszont nem adják fel: támadást intéznek a lőszerraktár, majd a tüzérlaktanya ellen. Tűzharc – ismét három halálos lövés, hat súlyos sebesült. 28-án a kiegészítő parancsnokság épülete előtt is tűzpárbaj; három halott és kilenc vérző sebesült a kövezeten…

Öngerjesztő mechanizmus: provokáció, aztán újabb provokáció, sosincs vége, és minden vérre megy. A helyi párt propagandalapja az önáltatás hamis optimizmusával írja: „Lassan kihamvadnak a tűzvész utolsó szikrái is. Tapossuk el, nehogy még egyszer fellobbanjon, és emeljük fel a fáklyát. Az igazság fáklyáját, mely az utat mutatja nekünk világosodó jövőnk felé.”

A „tapossuk el” kis helyi „sikermutatója”: három nap, hét halott. És hol van még a vége! A felkelők, ha kevés is a remény, kitartanak. Nem kérnek a bolsevikek „világosodó jövőjéből”. Velük szemben, a túloldalon nincs semmiféle „igazság fáklyája”, még az eltaposás se sikerül nekik, ha nem kérnek ruszki segéderőket, akik igen jók az eltaposásban…