Eltaposás-sikermutató, ’56

2019. október 27. (vasárnap) 9:40 - Várkonyi Balázs

Megkezdődik 1956 októberének utolsó hete. Pentele polgárainak többsége fölvillanyozva a fővárosból jövő hírek által. Népgyűlés – követelésekkel. Vissza a település ősi nevét! A vasműről levenni a Sztálinbélyeget!

Jámbor óhajok ezek. De a helyi pártvezetés már az első szellőre is összecsinálja magát. A gyávaság a legrosszabb tanácsadó! Kiötlik: írjanak petíciót a vasmunkások. Kerítenek egy-két embert. Tollba mondják nekik: „ellenforradalmi hordák” szövetkeznek a „békés szocialista fejlődés” felszámolására – ám ezzel ők, „a munkástöbbség felveszi a harcot”. Mármost se többség, se harc, csak hazug propaganda; megspékelve avval, hogy beolvastatják a Kossuth rádióban. Olaj a tűzre! A munkások zöme az első pillanattól a felkelők pártján áll – de eztán még többen…

Különös közjáték: kenyérszállítmány indul a pesti felkelők megsegítésére, a teherautót önkéntes katonák biztosítják; a helyi légvédelmi tüzérezred útzárján azonban nem jutnak át, a szállítmányt lefoglalják, a kísérő katonákat letartóztatják. Másnap ezerötszáz ember vonul a tüzérlaktanyához az elfogott katonák kiszabadítására, egyszersmind követelve katonaküldöttek delegálását a népgyűlésbe, s a vörös csillag eltávolítását a katonasipkákról. Mindez meglepő módon azonnal teljesül. Később újabb felkelők érkeznek, már háromezren lehetnek, és immár fegyvereket is követelnek. A riasztólövések sem állítják meg őket. Ekkor felharsan a parancs: sortűz. Sebesültek sokasága a földön. Három testben már nincs élet.

Ennek láttán a többség végleg a forradalom mellé áll. A pártbizottság propagandaszócsöve, az igénytelen szellemiségű Szavunk szerint ők az „ellenforradalmi horda”, ők az „alávaló gyújtogatók”, a „fosztogatók”, mindenestől: élők, sebesültek, halottak együtt. Ez ismét olaj a tűzre. Fiatal építőmunkások harci csoportot szerveznek. A pártbizottság ellenakcióként kommunistákból, „megbízható” munkásokból próbál fegyveres alakulatot kiállítani – teljes kudarc… nem találnak elegendő jelentkezőt, nincs elég „hithű”, bátor káder. A felkelők viszont nem adják fel: támadást intéznek a lőszerraktár, majd a tüzérlaktanya ellen. Tűzharc – ismét három halálos lövés, hat súlyos sebesült. 28-án a kiegészítő parancsnokság épülete előtt is tűzpárbaj; három halott és kilenc vérző sebesült a kövezeten…

Öngerjesztő mechanizmus: provokáció, aztán újabb provokáció, sosincs vége, és minden vérre megy. A helyi párt propagandalapja az önáltatás hamis optimizmusával írja: „Lassan kihamvadnak a tűzvész utolsó szikrái is. Tapossuk el, nehogy még egyszer fellobbanjon, és emeljük fel a fáklyát. Az igazság fáklyáját, mely az utat mutatja nekünk világosodó jövőnk felé.”

A „tapossuk el” kis helyi „sikermutatója”: három nap, hét halott. És hol van még a vége! A felkelők, ha kevés is a remény, kitartanak. Nem kérnek a bolsevikek „világosodó jövőjéből”. Velük szemben, a túloldalon nincs semmiféle „igazság fáklyája”, még az eltaposás se sikerül nekik, ha nem kérnek ruszki segéderőket, akik igen jók az eltaposásban…

A rovat további hírei: Napraszóló

Levélre várva

Levélre várva

2019. november 17. (vasárnap)

A férfi kezébe vette a könyvet. Belelapozott. Ahol kinyílt, olvasta. A véletlen ezt a mondatot lökte szeme elé: „Hegedűmet az oroszok ellopták, nem volt kedvem tovább folytatni a hegedülést, helyette zongorázni tanultam.”

Pentele és a Spárta-példa

Pentele és a Spárta-példa

2019. november 10. (vasárnap)

Az öreg tanár a karosszékében ült, közel a kisszoba ablakához. Ott kora délután még a fogyó novemberi fény elegendő az olvasáshoz. És onnét a könyvespolc is könnyen elérhető, legalábbis a szélső szektor, ahol a historikus művek lapulnak. Fölvette a keze ügyébe eső könyvet, amit már ebéd előtt kinézett magának, s odakészítette, célirányosan, a november 7-ei privát megemlékezéshez.

Pentele példát ad…

Pentele példát ad…

2019. november 04. (hétfő)

Akkor még csak két napja volt, hogy emlékezők sokasága indult a temetőbe, az egykor volt szeretteihez. A halottak napja az egyik évben épp olyan, mint az előzőben, vagy akár a következőben, de 1956-ban minden másképp látszott.

A kegyelet napjai

A kegyelet napjai

2019. november 01. (péntek)

Anyám fogja a kezem, melengeti az októberi szélben, ballagunk a templomba, az övéihez, nem mondta, hogy tartsak vele, magam jelentkeztem, hogy szívesen elkísérem, ne egyedül menjen a fontos ünnepen, a reformáció emléknapján.

A sztálintalanítás útja

A sztálintalanítás útja

2019. október 20. (vasárnap)

1950 tavaszának eufóriájától ’56 komor őszéig eljutni Újvárosban nem volt oly nehéz. Először is a „nép ellenségével” való leszámolást kellett tökéletesíteni. Megtörtént: a helybéli kisipar jószerével felszámolva, a kulákbélyegek a módosabbakra illően ráütve, földjeik, házaik, gazdaságaik hiánytalanul rekvirálva, a hangadók elűzve, a veszélyes egyedek internálva, a gyanús elemek kitelepítve, asszonyostól, gyerekestől, ahogy kell.

Sarkamban öt év

Sarkamban öt év

2019. október 06. (vasárnap)

Emlékszem, akkor is szép őszi nap volt. Megérkeztem Dunaújvárosba. Új feladatra szegődtem. Ez avval is járt, hogy emléktáram porosodó darabjait ki kellett tisztogatnom. Mert sok idő telt el azóta, hogy a városhoz valami módon közöm volt: barátok, meghívások, hétvégi szeánsz egy szamizdatindítás okán – alkalom a kapcsolatépítésre. Aztán az idő másfelé sodorja a szereplőket.

Bözsi néni a Delikáteszben

Bözsi néni a Delikáteszben

2019. szeptember 29. (vasárnap)

A raktáros asszony, Börzseyné határozott léptekkel tartott a „Rómaiban” az egyik kövérház felé. Ott nyílott meg a Delikátesz bolt. Először nem tudta azonosítani a delikátesz-miféleséget, de az igen olvasott Dani kolléga fölvilágosította: finomságok üzlete, különlegességek boltja. Bár ő a szokásos kenyér-vaj-tej-párizsi beszerzőútjaira volt hitelesítve – semmi luxus, csak ami az egyszerű munkásasszonynak kell –, most mégis úgy gondolta, neki is kijár valami finomság.