Emlékszem, akkor is szép őszi nap volt. Megérkeztem Dunaújvárosba. Új feladatra szegődtem. Ez avval is járt, hogy emléktáram porosodó darabjait ki kellett tisztogatnom. Mert sok idő telt el azóta, hogy a városhoz valami módon közöm volt: barátok, meghívások, hétvégi szeánsz egy szamizdatindítás okán – alkalom a kapcsolatépítésre. Aztán az idő másfelé sodorja a szereplőket.
Pontosan öt éve annak a megérkezésnek; a változásokkal való szembesülésnek. És noha az eltelt évek alatt a szó szoros értelmében nem lettem újvárosi – de közöm lett hozzá: mert a múltjába ástam magam, hogy szólassak róla. És jelenébe pillantottam, hogy részese lehessek a közkrónika-írásnak. Nem lettem visszavonhatatlanul újvárosi, csak arra a rövidke időre, amíg az emlékezetfrissítés zajlott. Aztán lettem az, ami ma is: egy virtuálisan jelenlévő ember, akit érdekel a historizmus, az ősi mezőváros múltja, aztán a lassan hét évtizede zajlott átalakulás kínjai, majd az út a mába, s végül a jelen hétköznapjai. Meg mindennek az emberi „hozadéka”. És ez különösképp.
Most az amúgy is nosztalgiára késztető őszi hangulatban visszaidézem az öt évvel előttieket. Akkortájt írtam: „Vannak városok, amelyeknek minden feladata kimerül az átörökítésben; s amikor ez megtörtént, átlépünk rajtuk, mint egy hídon, s továbbhaladunk, gondtalanul.” Az idézőjel – akkor is rögtön felfedtem a svindlit – hamis: ez ugyanis csak egy majdnem-valódi idézet. A mondat Gustavo Flauberttől származik, a XIX. századi nagy francia író-lélekkutató az Érzelmek iskolájában fogalmazta meg – csakhogy én az eredeti emberek szó helyett városokat írtam. Mert ebben véltem igazán jól megragadni az ellentmondást, hogy a kis Pentele Újvárossá átalakulása révén maga is csupán egy virtuális értékké lett. Aztán az évek alatt megismertem a pentelei lelkiség túlélőképességét. Az egykori átkeresztelés nem tette semmissé a hajdani birtokosok – úgy is, mint kultúraközvetítők, szellemi mecénások – emlékét, sem az iparosodás akadályát jelentő „földhözragadtságot”. Ez utóbbi ugyanis a legkevésbé sem szimbolikus, hanem racionális tartalmú volt: a föld iránti tisztelet és ragaszkodás kifejeződése. Megtartó erő – épp úgy, mint a „hozományul” kapott kohászat iparkultúrája és hagyományrendszere.
Ha a várostörténetet követve a legfontosabb értékpontokat nézzük, egy valami nagyon hiányzik: a hányatott sorsú apró település, az egykori erődített hely, a kedves kis mezőváros neve. De hát ez úgy tűnt el – hogy örökre megmaradt! Ahogy öt éve írtam: a város kiszakíthatatlan testrésze. Patinás házai az utód ékességei. Szent Pantaleon-kultusza a kegyelet magva. Szokásrendje hűségmérce. Ellentmondva hát a Flaubert-tézisnek: Pentele feladata nem merült ki a közvetítésben, a hagyományátadásban, mert ez nem egyszerűen „megtörtént”, de élő dolog; s így nem is léphetünk át rajta, mint egy hídon, s nem haladhatunk tovább gondtalanul. Pentelét a múlttisztelet élteti. Nevét a szeretet konzerválja. Nehéz tőle elszakadni. Pedig mindennek eljön az ideje…
