A margón túl

2019. november 29. (péntek) 7:24 - Várkonyi Balázs

„Vénséges ház, a kertben hozzáillő vén fák. Az árnyas szegletben pad, kihozzák a papa gondolkodószékét is. Családi tanácsot ülnek.”

Öt éve így indítottam az első újvárosi tárcámat. Arról szólt, hogyan vetettek sorsot testvérek az örökölt tanyára. „A nagyfiú az újbirtokosok büszkeségével jár körbe. Megáll, a hatalmas fára mutat: leromlott, azt kell legelőször kivágni! De a cérnaszál Zsófi kiereszti a hangját. – A cseresznyefámat nem adom! Azon telt a gyermekkorom!”

Efféle emberi történetek elevenedtek meg hétről hétre a tárcarovatban. Ezt a műfajt választottam a sokéves belpolitikai adok-kapok után. Persze, hisz a magamfajta publicista nyugdíjlevéllel a zsebében, immár szabadlándzsásként más felelősséget visel, mint aktív éveiben. A metaforák sokrétegű világát választottam; értsen ki-ki azokból. Ha tud. Ha akar. Sapienti sat…

Pár éve egy ismert kolléga újságcikkben rótt meg: nem voltam ott a hajdani rádióelnök születésnapi köszöntésén, noha egykor mellette dolgoztam. Valóban, három évig voltam elnöki tanácsadó. Pártonkívüliként. A köszöntésről távolmaradásom oka egyszerű: nem tudtam róla. Sokan voltak ott – „a margón túliak kivételével”, ahogy a kedves kolléga írta. Az én olvasatomban ugyan ő, a rém lelkes szolga garantáltan kívül esne a vonalon, ha margóhúzogatással bajlódnék. De nem.

1979-et írtunk. A Rádió nagyhatalmú főszerkesztője pénteken tudatta: a riportom „magasabb szempontok” miatt nem mehet adásba. Eljött a szombat. A 168 óra pipás ura mindegyre a nyakamra járt: adjam oda a szalagot. Ellenálltam. Sokadjára így szólt: ismerlek, oda fogod adni. Persze – válaszoltam, s a kezébe adtam. Hétfőn mindenre fölkészülve mentem raportra. Te gazember – harsogta a főnököm –, ne tudd meg, hogy mit kellett kiállnom miattad a pártközpontban! De kieresztve a dühöt, azt mondta: amúgy jó volt az anyag… és nem rúgott ki.

1981, május elseje küszöbén vagyunk. „Maga önveszélyes, hülye rebellis!” – kiabál a Krónika kisfőnöke, a szabad szájú Kata, miután mondtam, nem fogok a felvonulásról tudósítani. „Dehogynem, bassza meg!” – rivallja, de hiába. „Menjen betegállományba – így ő –, mert kirúgják munkamegtagadá­sért.” Válaszoltam: az megfutamodás, erre dühösen legyintett. És kihúzott a beosztásból, mintha benne se lettem volna.

Aztán az új időkben már nem volt ilyen mentőangyalom. Kormányváltások – és margó. De egész jól viseltem. Olyan elegánsan senki nem rúgott ki, mint még a rendszerváltás előtt három évvel a Rádió elnöke. Akkor már nem volt mit tenni, a nyilvánosságot feszegetve átléptem minden határt. A mellette töltött idő emlékére búcsúajándékként egy első kiadású dedikált Karinthyt vittem neki. Nézte a könyv címlapját – Tanár úr kérem –, a fejét csóválta: „Őrület! Én most rúgom ki magát, maga meg búcsúajándékot hoz…” Mentségem, hogy ismertem a jó humorát, de a bicskanyitogató válaszomon még így is meglepődtem: „Az ön helyében én is ezt tenném. Csak én nem lennék az ön helyében.” Elnevette magát: „Na, most már kvittek vagyunk.”

Sosem találkoztunk eztán.

A rovat további hírei: Napraszóló

Oroszlán, jöttek érted!

Oroszlán, jöttek érted!

2019. november 24. (vasárnap)

Ment a már ismert úton. Igyekezett nem eltévedni, csak párszor járt apjával a városban, így a kitaposott „ösvényt” választotta most is. Legendabéli ismerősöket keresett. Persze sosem voltak ismerősei, hiszen rég elmentek már, amikor ő még nem is ismerte a várost, olyannyira, hogy még meg sem születhetett, a fölmenői is csak kisgyerekek voltak akkor.

Levélre várva

Levélre várva

2019. november 17. (vasárnap)

A férfi kezébe vette a könyvet. Belelapozott. Ahol kinyílt, olvasta. A véletlen ezt a mondatot lökte szeme elé: „Hegedűmet az oroszok ellopták, nem volt kedvem tovább folytatni a hegedülést, helyette zongorázni tanultam.”

Pentele és a Spárta-példa

Pentele és a Spárta-példa

2019. november 10. (vasárnap)

Az öreg tanár a karosszékében ült, közel a kisszoba ablakához. Ott kora délután még a fogyó novemberi fény elegendő az olvasáshoz. És onnét a könyvespolc is könnyen elérhető, legalábbis a szélső szektor, ahol a historikus művek lapulnak. Fölvette a keze ügyébe eső könyvet, amit már ebéd előtt kinézett magának, s odakészítette, célirányosan, a november 7-ei privát megemlékezéshez.

Pentele példát ad…

Pentele példát ad…

2019. november 04. (hétfő)

Akkor még csak két napja volt, hogy emlékezők sokasága indult a temetőbe, az egykor volt szeretteihez. A halottak napja az egyik évben épp olyan, mint az előzőben, vagy akár a következőben, de 1956-ban minden másképp látszott.

A kegyelet napjai

A kegyelet napjai

2019. november 01. (péntek)

Anyám fogja a kezem, melengeti az októberi szélben, ballagunk a templomba, az övéihez, nem mondta, hogy tartsak vele, magam jelentkeztem, hogy szívesen elkísérem, ne egyedül menjen a fontos ünnepen, a reformáció emléknapján.

Eltaposás-sikermutató, ’56

Eltaposás-sikermutató, ’56

2019. október 27. (vasárnap)

Megkezdődik 1956 októberének utolsó hete. Pentele polgárainak többsége fölvillanyozva a fővárosból jövő hírek által. Népgyűlés – követelésekkel. Vissza a település ősi nevét! A vasműről levenni a Sztálinbélyeget!

A sztálintalanítás útja

A sztálintalanítás útja

2019. október 20. (vasárnap)

1950 tavaszának eufóriájától ’56 komor őszéig eljutni Újvárosban nem volt oly nehéz. Először is a „nép ellenségével” való leszámolást kellett tökéletesíteni. Megtörtént: a helybéli kisipar jószerével felszámolva, a kulákbélyegek a módosabbakra illően ráütve, földjeik, házaik, gazdaságaik hiánytalanul rekvirálva, a hangadók elűzve, a veszélyes egyedek internálva, a gyanús elemek kitelepítve, asszonyostól, gyerekestől, ahogy kell.