A margón túl

Öt éve így indítottam az első újvárosi tárcámat. Arról szólt, hogyan vetettek sorsot testvérek az örökölt tanyára. „A nagyfiú az újbirtokosok büszkeségével jár körbe. Megáll, a hatalmas fára mutat: leromlott, azt kell legelőször kivágni! De a cérnaszál Zsófi kiereszti a hangját. – A cseresznyefámat nem adom! Azon telt a gyermekkorom!”

Efféle emberi történetek elevenedtek meg hétről hétre a tárcarovatban. Ezt a műfajt választottam a sokéves belpolitikai adok-kapok után. Persze, hisz a magamfajta publicista nyugdíjlevéllel a zsebében, immár szabadlándzsásként más felelősséget visel, mint aktív éveiben. A metaforák sokrétegű világát választottam; értsen ki-ki azokból. Ha tud. Ha akar. Sapienti sat…

Pár éve egy ismert kolléga újságcikkben rótt meg: nem voltam ott a hajdani rádióelnök születésnapi köszöntésén, noha egykor mellette dolgoztam. Valóban, három évig voltam elnöki tanácsadó. Pártonkívüliként. A köszöntésről távolmaradásom oka egyszerű: nem tudtam róla. Sokan voltak ott – „a margón túliak kivételével”, ahogy a kedves kolléga írta. Az én olvasatomban ugyan ő, a rém lelkes szolga garantáltan kívül esne a vonalon, ha margóhúzogatással bajlódnék. De nem.

1979-et írtunk. A Rádió nagyhatalmú főszerkesztője pénteken tudatta: a riportom „magasabb szempontok” miatt nem mehet adásba. Eljött a szombat. A 168 óra pipás ura mindegyre a nyakamra járt: adjam oda a szalagot. Ellenálltam. Sokadjára így szólt: ismerlek, oda fogod adni. Persze – válaszoltam, s a kezébe adtam. Hétfőn mindenre fölkészülve mentem raportra. Te gazember – harsogta a főnököm –, ne tudd meg, hogy mit kellett kiállnom miattad a pártközpontban! De kieresztve a dühöt, azt mondta: amúgy jó volt az anyag… és nem rúgott ki.

1981, május elseje küszöbén vagyunk. „Maga önveszélyes, hülye rebellis!” – kiabál a Krónika kisfőnöke, a szabad szájú Kata, miután mondtam, nem fogok a felvonulásról tudósítani. „Dehogynem, bassza meg!” – rivallja, de hiába. „Menjen betegállományba – így ő –, mert kirúgják munkamegtagadá­sért.” Válaszoltam: az megfutamodás, erre dühösen legyintett. És kihúzott a beosztásból, mintha benne se lettem volna.

Aztán az új időkben már nem volt ilyen mentőangyalom. Kormányváltások – és margó. De egész jól viseltem. Olyan elegánsan senki nem rúgott ki, mint még a rendszerváltás előtt három évvel a Rádió elnöke. Akkor már nem volt mit tenni, a nyilvánosságot feszegetve átléptem minden határt. A mellette töltött idő emlékére búcsúajándékként egy első kiadású dedikált Karinthyt vittem neki. Nézte a könyv címlapját – Tanár úr kérem –, a fejét csóválta: „Őrület! Én most rúgom ki magát, maga meg búcsúajándékot hoz…” Mentségem, hogy ismertem a jó humorát, de a bicskanyitogató válaszomon még így is meglepődtem: „Az ön helyében én is ezt tenném. Csak én nem lennék az ön helyében.” Elnevette magát: „Na, most már kvittek vagyunk.”

Sosem találkoztunk eztán.