Levélre várva

Istenem – gondolta –, mennyire jellemző rá ez a feszes fogalmazás! Mármint a tanárára, akinek az önvallomásából való az idézet. Semmi sallang, csak a lényeg. Tudjátok, nem beszélek jól – mondta olykor a diákjainak –, ezért rövidek a prédikációim. De a valóság az, hogy paptanár igenis jól beszélt. Röviden, szépen. Az ő miséin sosem feszengtek a hívek, mint sok más papnál a hosszú beszéd alatt. A ráció embere volt, a matematika és a fizika tanára, mindig célszerűen, lényegre törően fogalmazott. A karácsonyi leveleiben is. Már jóval túl volt a nyolcvanon, de még akkor is évről évre megérkezett tanítványaihoz a postás: mindenki, akinek az osztályfőnöke volt, megkapta az adventi üzenetét, intelmeit, egy tantörténetet, és jókívánságot, persze. Kétszázhatvan levél. Ennyit indított útjára évről évre. Fél évszázadig.

A tanítványai egyike volt valamikor ez a most könyvet lapozgató férfi. Aki a kötetet magát tökéletesen ismerte, hát hogyne, az ő ötlete volt, hogy mindannyian írjanak emléksorokat. Így is lett, aztán a különleges vallomásokat kötetbe szerkesztette, majd egy szép napon valamennyien összegyűltek a bencés templomban, és ott, a diákemlékeket is visszahozó, közösen átélt misén nyújtották át tanáruknak. Hét pap koncelebrált az osztályfőnök miséjén: ennyi szerzetes került ki az ő szellemi-lelki műhelyéből az évek alatt.

Fotó: Fortepan

De térjünk vissza az elején idézett mondatban megbújó történetére. A hegedűtolvajok jöttekor, 1945-ben a későbbi tanár még csak egy kisfiú: a pestújhelyi 912-es Árpád cserkészcsapatban farkaskölyök, tagja a Mária kongregációnak, a Szent Benedek főgimnáziumban tanul Brunner Emőd osztályfőnök úr keze alatt, Kaposi tanár úrnál a vívás tudományával ismerkedik, német különórákat vesz, a városligeti jégen műkorcsolyázást tanul. Na és az ekkor még kedves hegedű… szorgalmasan jár a zenetanárhoz, otthon is sokat gyakorol, ünnepi alkalmakkor, kivált szentestén is előkerül a hangszer, természetesen. Akkor, 1944-ben utoljára. Mert jönnek az oroszok, hogy szétágyúzva felszabadítsák a fővárost, és hogy ellopják Lövey Jóska hegedűjét, meg mindent mást, ami mozdítható, és ami mozdíthatatlan, azt is, a fél országot.
A tizenéves fiú persze még nem érti a világ nagy dolgait, de lát és tapasztal, szorgalmasan tanul – az ostrom alatt otthon –, és közben cserkészkedik, meg hitéletet él, és vív, korcsolyázik, hegedül… illetve, nem, az oroszok „jóvoltából” már zongorázik. Kitűnő tanuló. Egyetemre megy, aztán beöltözik, szerzetesfogadalmat tesz, s a teológiát kitanulva pappá szentelik. Elhivatott ember. Elveihez ragaszkodó. Egész életében következetes. Ennek próbanyomata gyermeki döntés, a zongorára váltás: nehogy már a hegedűtolvajoknak legyen igaza!

A szerkesztő becsukja a könyvet. És várja az adventi levelet. Vagyis hát – várom…