Egészségügy: áttörés a hálapénz-fronton? (2.)

– Sorozatnyitó összegzésünkben a Magyar Orvosi Kamara javaslatára fókuszáltunk, amelynek az egyik fő tétele, hogy a hálapénz rendszerének felszámolására csak akkor van esély, ha az EU-s átlaghoz közelítő orvosbérek lesznek. Startoljunk a kályhától: hol tartunk jelenleg az orvosbérek terén?
– Természetesen csak átlag tételeket említem, de több korosztálynál is készültem adatokkal. Egy rezidens bruttó alapdíja 285 ezer forint, ami húsz óra túlórával 210 ezer forinttal nő, így lesz havi 495 ezer forint a bruttó bére. Egy középkorú szakorvos manuális területen – ahol tehát műtéti beavatkozásokra is sor kerül – 624 ezer forintot keres átlagban, 40 óra túlórával számolva ehhez 340 ezer forint jön, összesen 964 ezer forint az átlag bruttó bér. Nem műtétes területen 600 ezer forint az alapdíj, az ügyeleti terület nagysága miatt itt a túlóradíj is magasabb, 40 órával számolva 550 ezer forint összesen, a bruttó bér 1,1-1,2 millió forintot tesz ki. Egy pályája végén lévő, nyugdíjas orvos alapdíja 680 ezer forint, 30 óra túlóradíjjal 200 ezer forint jár neki, a bére 880 ezer forint.
– Első pillantásra ezek a tételek nem tűnnek vállalhatatlanul kevésnek – de gondolom, árnyalja a képet, hogy szinte kiköveteli a szféra szereplőitől a rendszer a túlórát.
– Így van, ráadásul a legtöbb kórházzal ellentétben nálunk speciális a túlóra rendszer, mert műszakban, és nem ügyeleti munkarendben dolgoznak a kollégák. Ilyen esetekben a túlórákért magasabb díjazás jár. Az viszont helytálló álláspont, hogy bár a kereset már viszonylag elfogadható, a túlóraterhelés még mindig jelentős. Ez országos viszonylatban is az egészségügyi rendszer egyik fő gondja – ha kimondjuk, ha sem, attól még igaz: kevés az orvos!

– És e téren mi a helyzet Dunaújvárosban?
– Ha csak a nettó számokat nézzük, nagyjából minden rendben van, nálunk e pillanatban 4 orvosi állás betöltetlen, azonban az összes mutató azt igazolja, hogy a jelenlegi létszám az adott feladathoz alul méretezett. Vagyis a feladathoz, a meglévő szakmai struktúrához, továbbá egy sokkal ritkábban emlegetett, de nagyon-nagyon fontos tényezőhöz, a körzetben élők egészségi állapotához mérten nálunk is kevés a szakorvosok száma. 
– Megoldható lenne a túlórák számának a csökkentése ebben a helyzetben?
– Más a szándék, és más a valódi lehetőség. Egyfelől szeretnénk optimalizálni, vagyis legalább némiképp csökkenteni a túlórák számát – de őszintén szólva ebben a helyzetben fennáll a veszély, hogy elmennek máshová az orvosok. Nem biztos, hogy máshol praktizálnak, az is bőven elegendő a plusz megterhelés terén, ha máshol ügyelnek. Nagyon halkan jegyzem meg, hogy a fent vázolt alapdíj és túlóra képletből még hiányzik a magánellátás rendszere, és itt ki-ki gondolhat magánorvosi praxisra vagy éppen a magánklinikán végzett tevékenységre. Nem örömteli, de felelősséggel ki merem jelenteni: jelen pillanatban rettentően túlterhelt az orvostársadalom! És akkor az egészségügy több szereplőjéről, a nővérekről, az asszisztensekről még nem is beszéltünk.
– Ebben a közegben milyen szerepe van, lehet a hálapénznek?
– Sok-sok számottevő hátránya, és néhány ritkán emlegetett előnye van. Ám mindenek előtt nem árt tisztázni egy jelentős különbséget: hálapénznek nevezünk minden juttatást, amelyet a beteg utólag, kéretlenül, ha tetszik, jószántából ad az egészségügy bármely szereplőjének – ez a magyar szférában általánosan elfogadott gyakorlat. Teljesen más karakterű történet az, ha a szféra bármely szereplője kéri, plusz szolgáltatásért elvárja a juttatást – vagy akár erre csak ráutaló magatartást tesz. Ez büntetőjogi kategória, kereken ki kell mondani, bűncselekmény; vesztegetésnek hívják.

(Folytatjuk)