"Átütöttem Szlovákiát, 98 kilométer alatt 16 személyautót láttam oda-vissza!" – ennél a mondatnál döntöttem el, hogy útinapló írására bírom Takács Sándor Tasát, aki egy kamion fülkéjéből tudósított az európai helyzetről. Át is adom a szót.
Útinaplónak indult, piros cédulás várakozás lett belőle. Kamionos vagyok, férj, apa, nagyapa, barát, lakótárs, ismerős, dunaújvárosi. Most a járvány idején sokan aggódnak – nem mindig tiszta, hogy értem-e vagy ellenem :) –, ám mivel nem látnak bele a munkámba, most bemutatom nekik, nektek.
Március 23. hétfő
3.45 Kelés, kávé, heti előre lefőzött kaja a mélyhűtőből, hűtőből. 4.15, indulás Veszprémbe. Németországból hoztam egy multinak hat raklap árut. Bejelentkezés (cudar hideg van!), fél óra toporgás a térdig érő szélben maszkban, kesztyűben. Nyilatkozat kitöltése. Büntetőjogi felelősségem tudatában… nem jártam az elmúlt 30 napban. Hőmérőzés. Gyorsan lebékázom az árut, az átvevő hölgy megköszöni, hogy maszkban vagyok, neki nincs. Következő lerakó Pomáz. A forgalom az M0-án a szokásos araszolós. Cím keresgélése, kicsi cég, kicsi udvar, tolatgatás, megfordulás. Nekem kell kitolnom a 26 raklapnyi cuccot a kamion végébe. Csak rajtam van maszk, nagy kegyesen megengedik, hogy használjam a mosdót. Még jó, hogy nálam van kézfertőtlenítő. Irány a Budakeszi bevásárló központ. Fel kell adnom a szállítóleveleket a főnöknek, vásárolni is kell, és ott meg tudok állni a "nagylánnyal". Még csak 14.18. Rápróbálok a holnapi felrakóra, irány Vác. Mintha belassult volna a forgalom. Megadják az elsőbbséget, sőt előzékenyek. Szerencsém van, még megraknak ma. Parkolót is találok a szabályos – 15 órás – munkaidőn belül. Vacsora, kicsi családi élet messengeren. Gyorsan, sokat kell pihenni, 9-kor alszom.
Március 24., kedd
1100 km vár rám. A lerakás fix, szerda reggel 8 óra. Matekozni kell. Naponta 2x4,5 órát vezethetek 45 perc szünettel, majd 11 órát kell pihennem. Számolok. Mennyit kell mennem ma,mennyit holnap? Hol állok meg biztonságosan, legyen fürdő. Még nincs meg az importom (az a fuvar, amivel hazajövök), így a maximális időt kell kivezetnem. Folyamatos az újratervezés, számolgatás. Az utakon érezhető a járvány. A benzinkúton nincs személyautó, busz, nagyon furcsa. Jól haladok Drezdáig. Hatalmas parkoló, folyamatos a takarítás, fertőtlenítés, a személyzet maszkban és kesztyűben, a kamionosok is. Az étterem zárva, de a shopban friss zsemle, kenyér.
Március 25., szerda
Nagyon fura a kép. Tíz kamionra jut egy személyautó, stresszmentes, ingerszegény meló ez így! Telefonon megjön az import. Nem erre vágytam: három felrakó, három cím, egy nem stimmel, 280 kilométer csellengés, cserébe egy helyen kell leraknom majd Üllőn. Na de most még a mai lerakás. Rátolok a rampára, kikötözöm az árut. Nyári utazási prospektus? Hm. A raktáros leszed maszkban, pecsétel, hangos "Gute fahrt!" Irány az első felrakó – 90 kilométer. Utasítás: legyek jelen a rakodásnál. Természetesen nem engednek be a raktárba. Amikor végeznek, lefényképezem, mert semmi nem stimmel. Egy óra várakozás után jön a telefon: jó az úgy, indulhatok. A papírokat egy résen csúsztatják ki az irodában, senkivel nem találkozom, kézfertőtlenítő viszont van. A második felrakón már necces a munkaidő. Egy lengyel kollégát vesztegetek meg egy tábla csokival, hogy maga elé engedjen. Győzelem, pihenő.
Március 26., csütörtök
Két paletta a harmadik felrakón, utána ET! HAZA! Kapom az infót: a határtól messzebb vegyem ki a pihenőm, mert Passau-Suben "jól hajózható", haladós, csak előtte ne akarjak megállni. Tele a parkolók angol, holland, belga, francia rendszámos személyautókkal, német rendőrautókkal. Az osztrák is csak 22 óra után engedi át a haza tartó vendégmunkásokat. Szívszorító látvány, ahogy a gyerekek a leterített ruhákon alszanak, egy anya a padkán ülve szoptat. Még 1000-1500 kilométer van előttük. Az áruszállítás elsőbbséget élvez – 30-cal gurulunk át a határon – Bécsig jutok, 9 óra kötelező pihenő.
Március 27., péntek
01.45. Hegyeshalomnál 20 kilométeres sor, ezért Sopronnak indulok. A tizenkettedik vagyok, három óra állás után rám kerül a sor. Szálljak ki, vigyem az okmányaim. Az ellenőrző bodegában – két négyzetméter, na jó, három – öt maszkos, gumikesztyűs rendőr. Lázat mérnek, tünetmentes vagyok. Adatokat rögzítenek. Megkapom a tájékoztatót és egy piros lapot. Két hét karantén, lakhelyelhagyási tilalom. Kérdezek is egy párat. Az árut még elvihetem, lerakhatom, de utána irány haza, mert listára kerültem, a rendőrök ellenőrizhetnek. 5.45-kor indulok tovább. Kattog az agyam, mit kell elintéznem. A főnököt értesíteni, a család még alszik. Három óra, míg Üllőre érek, újabb három, mire leszednek. Folyamatos telefonálgatás, mentességi kérelem kitöltése, nyomtatása, e-mailben hozzám. Logisztikázás, a hétfői fuvar átszervezése keddre. Addigra talán megjön a felmentő határozat, amivel még – biztos, ami biztos – személyesen be kell mennem a rendőrségre.
Mert ebben a járvány sújtotta időben prioritást élvez az áruszállítás, a folyamatos áruellátás. Mire ezt leírtam, már nem osztogatják a tiltást – és hamarosan már csak emlék lesz a márciusi "piroslap hullás".
Most érkezett: "Már megjött a felmentésem is, holnap indulok. Fehérvárról startolok, a cél Koblenz, Németország." Jó utat, sport szelet, Tasa!
(Fotók: a szerző felvételei)
