Március 15. – rendhagyó megemlékezésekkel

Rendhagyó időszak, rendhagyó ünnep: a város megemlékezés ugyan elmaradt, de a városvezetés a "Rajta, Újváros" Egyesület képviselőivel karöltve elhelyezte az emlékezés virágait a forradalmi emlékműnél az 1848-1949-es forradalom és szabadságharc kezdetének évfordulója alkalmából. Emlékbeszéd és műsor nélkül, néma főhajtással, a forradalmár elődök dicsőségére emlékezve. A nemes gesztus híradása mellett honlapunk még egy meglepetéssel készült – az alábbiakban betűhíven közöljük Stermeczki András evangélikus lelkész ünnepi beszédét. 
Hiszünk benne, hogy bár nem pótolja az emlékműnél történő előadás egyszeri és megismételhetetlen varázsát, a tisztelet hangján megszólaló díszbeszéd írásos formában legalább némi kárpótlást nyújt –minden ünneplőnek.  Különleges napok, különleges megoldás; az ünnep súlyához, formátumához illő szöveg – tisztelettel ajánljuk!

"... szabadon szárnyalhatott, senkit meg nem bántott"

172 éve, 1848. március 15-én egy héttel voltak hamvazószerda után. Bár már böjt volt, de az emberek természetes szabadságérzete mégis túlcsordult. Szerettek volna szabadabban élni. Ezt bizonyítja az a forradalmi kiáltvány melynek címe így hangzott: "Mit kíván a magyar nemzet." Furcsa mód végig kisbetűkkel szedve – benne a cím alatt pedig ez állt: "Legyen béke, szabadság és egyetértés." A sokszorosított 12 pont döntő hányada a látszat ellenére azonban még ma is csak vágyott elképzelés. Nem valósult, vagy nem valósulhatott meg. Leginkább a forradalom legfőbb jelszava, a szabadság. Mert valójában ez a fogalom igencsak kifordítható. Ami nekem a szabadság, az a másik ember számára félelem is lehet. Gondoljunk a mai vészhelyzetre. Ha szeretnék szabadon utazni, mindenféle kötöttség nélkül, az rögtön a fertőzésveszéllyel fenyeget. Éppen ezért hívom segítségül Isten igéjét, amely örök és szent. Pál apostol így írja: "Az Úr pedig Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. " (2Kor 3,17) 
Ez a lélek '48-ban, '56-ban és ma is szabadon szárnyalhatott, senkit meg nem bántott. Mert bár hiába kiáltották, szabadság, és hiába köszöntek így az elvtársak is, szabadság, az mégsem volt meg. A Lélek azonban szabadon járhat, határokon és előítéleteken keresztül. A szabadságharcra én egy ilyen "böjti lelkületen" keresztül szeretnék ma emlékezni. Hiszen az igazi szabadság rajtunk kívül, felettünk áll. Azaz nem az én személyes szabadságomról szól, hanem sokkal nemesebb és magasztosabb fogalom. A lánglelkű, evangélikus hitvallású Petőfi versei, élete ennek egyik jeles példája. Már 1846-ban egy gondolat bántotta őt. Azaz a szabadság nem más, mint feltétel nélküli és alázatos szolgálat, akár élete árán is. Pál a Galatáknak pedig így írt erről: "Mert ti, testvéreim, szabadságra vagytok elhívva; csak a szabadság nehogy ürügy legyen a testnek, hanem szeretetben szolgáljatok egymásnak. " (Gal 5,13) 1848. március 15-én böjt volt és ma is az van. A böjt lényege, hogy Krisztus szenvedéstörténetére készülve önvizsgálatot tartunk, hogy aztán húsvét fényei felszabadítsanak bennünket a bűn bilincseiből. Mert ma, mikor szinte mindent meg lehet szerezni, venni, vesztegetni, akkor ez a szabadságérzet valójában a fogyasztói társadalom megkötözöttségét jelenti. Ha csak ebben a pillanatban szétnézünk Európában, akkor láthatóvá válik a fogyasztói társadalom törékeny egysíkúsága. 1848 márciusának böjti nagysága abban is megmutatkozott, hogy az emberek felekezeti és nemzetiségi hovatartozástól függetlenül vágytak a lélek szabadságára. Ez a forradalom volt az első nemzetünk történetében, ahol valójában nem voltak felekezeti és nemzeti határok. A katonák és a tábornokok között sem volt ritka az, hogy nem beszéltek magyarul. A szabadságharcot leginkább támogató evangélikus lelkész Auguszt Gottlieb Wimmer német volt, aki itthon egész életében németül prédikált és írt. Az 1849-ban kivégzet Rázga Pál, szintén evangélikus lelkész, jobban beszélt németül és szlovákul, mint magyarul. Szeberényi János bányakerületi püspök számára fontos volt a felvidéki selmeci líceum ügye, bár ő maga élete végéig nem tanult meg magyarul, szlovákul beszélt. Ennek ellenére egy szívvel és egy lélekkel támogatták a forradalom és a szabadságharc ügyét, a szabad Magyarország létrejöttét. Ez a szolgálat majd fél éven keresztül úgymond törvényesen működött is, hiszen csak 1848 szeptemberére vált világossá, hogy a fegyveres összetűzés elkerülhetetlen. Ez pedig innentől világosan determinálta a majdani világosi fegyverletételét is. 

Mit is jelent tehát ez? Nyilván egyfelől azt, hogy a nemzetiségi kártyával az ellenség játszott. Sajnos a cinkelt lapok előfordultak a határokon belül is, hiszen az árulók, és a testi "szabadossággal" élők ma is megtalálhatók. Ennek köszönhető, hogy nyugatról és keletről egyesült erőkkel tiporták el a Magyar Szabadságot. Ez a veszteség már akkor előrevetítette a 71 évvel későbbi trianoni tragédiát, ahol szintén az ördög bibliájával játszották ki a (pánszláv és német) nemzetiségi kártyát. Ekkor, amint '49 őszén is számos nem magyarul beszélő, de magyar lelkülettel megáldott nemzettestvért is elszakítottak a hazától. 
Mit tehetünk ma? Nyilván nem feledjük a hősök emlékét. Továbbadjuk írásaikat, életútjukat, példájukat és lelkületüket. Ez pedig az a szeretet, amely hazánk és nemzetünk iránt lángol, vagy pislákol, de feltétlen ég. Hiszen a Lélek nem zárható sem határok, sem falak közé. Annak idején a bebörtönzött hősök a falak között is szabadon írtak, gondolkodtak, dolgoztak. Ordass Lajos evangélikus püspök 1948-as bebörtönzése során napirendet alakított ki, hogy elfoglalja magát zárkájában. Így tartott áhítatot, magyarórát, történelmet, majd német és svéd nyelvórát. Aztán elment látogatni gyülekezetének tagjaihoz, persze csak gondolatban. A végén már annyi dolga akadt, hogy alig győzte azt.  Az 1848-49-es Magyar Forradalom hősei halottak, sokakat bezártak, de lelkük ma is szabadon szólít meg bennünket. Ez azért lehetséges, mert nem percemberként maguknak és a "mának" éltek, hanem az Istentől kapott kegyelem szerint tudtak lemondani szabadságukról is. Maga Kossuth Lajos is arra kényszerült, hogy elhagyja szeretett hazáját, lemondott minden tisztségéről, de egy mégis megmaradt. Az Isten iránt érzett szeretete okán, 1871. április 6-ánTurinból is vállalta a sámsonházi evangélikus felügyelői tisztségét.  
Böjt van. Idén különös hangulata van az ünnepségnek, az emlékezésnek a 172 évvel forradalomra való emlékezésnek. Nincs közösségi és felemelő ünnepi műsor, nem hoznak a gyerekek hurkapálcikás trikolórt az emlékművekhez, és nem énekelhetjük el együtt a himnuszt. Ennek ellenére mégis szabadon gondolhatunk a hősökre – és arra, hogy én magam mit tehetek hozzá ehhez az eszméhez, az Isten szeretetéhez. 
Talán azt, hogy elsősorban nem az élet önző élvezetére tekintek, hanem az ember szabadsága iránt érzett felelősségére, mellyel szolgálhatok; nemzetnek és embernek egyszerre!

Dunaújváros, 2020. március 15. 
Stermeczki András

(Fotó: Miklán Klaudia)