Újra együtt a kézilabdás csodacsapat!

"Komolyan mondom, megremegtem a város határában!" – ezzel köszönt be a Dunaferr Klub Hotelben rendezett múlt szombati mulatságba Csaszi, a szőke bombázó, vagyis Császár Gábor, aki bár tényszerűen nem volt az első csúcshódító bajnokcsapat tagja, később a gárda ifjú titánjaként mégis máig ható emlékek egész sorát őrzi városunkról. 

"Aki tudott, eljött!"

Persze a többiek is hol meghatottan, hol széles mosollyal az arcukon elevenítették fel évtizedes emlékeiket a Dunaferr férfikézilabda-csapatának jubileumi összetartásán – a legkifejezőbb felkiáltással a Németországból az alkalomra visszatért hajdani gólvágó (a bajnokság gólkirályi címét is elhódított) Fenyő Kálmán szolgált a hotel bejáratánál:
– De jó itt! De örülök nektek! De jó visszajönni!
Fenyő már-már gyermeki öröme gyorsan átragad a társakra, és miközben a csapat már megérkezett tagjai – több, a szakosztály és az egyesület egykori vezetőjével karöltve – az első csapatképhez készülődnek, Bene Gyula szakosztályelnök kérdésünkre hangsúlyozza, a 20 éves jubileum csak apropóként szolgált az összetartáshoz, hiszen olyan játékosokat, edzőket is meghívtak, akik fontos szerepet játszottak a bajnoki címig vezető kacskaringós, hosszú úton:
– Már akkor felvetődött, hogy legyen szélesebb a merítés, amikor Bene Tamás megkeresett az ötlettel áprilisban; sokan és sokféle szerepet vállaltak ebben a másfél évtizedes, a magyar sportnak és a városnak egyaránt rengeteg szép pillanatot, emlékezetes sportpercet, dicsőséges eredményt hozó programban – végül mintegy hatvan "főszereplőt" hívtunk, hívtak meg, és a döntő többség eljött. Aki tudott, eljött! A távol maradók többségét  a koronavírus miatti határzárak akadályozták, de lélekben ők is velünk vannak. Azt hiszem, ennél nincs és nem is lehet ékesebb bizonyítéka annak, hogy ez a gárda nemcsak egy nagyszerű csapat volt, hanem hihetetlenül összetartó közösség is!

A csapat és a címek – egy kis sporttörténelem

Kezdjük a tények barátainak a Dunaferr SE 1999-2000es szezonban bajnoki címet szerzett csapatának névsorával: Bene Tamás, Décsi Gábor, Gál Gyula, Hernández Vladimir, Kemény József, Kertész Balázs, Károlyfi Viktor, Kuzmicsov Szergej, Julius Marcinkevicius, Marosi László, Mocsai Tamás, Rosta Miklós, Tombor Csaba, Tóth Edmond, Zsembery Tamás – vezetőedző: Skaliczki László.
A csapat az új vezetés belépésének időszakában – a ’90-es évek elején – az NB1 B mezőnyében vitézkedett, az 1994-1995-ös szezonban került az élvonalba. Az együttes már az első évben megmutatta az oroszlánkörmeit, az alapemberek mellé érkező igazolások-erősítések nyomán egyre magasabbra lépett a bajnoki tabellán: a csúcsra az említett 1999-2000-es szezonban jutott. Rá egy évre a bajnoki második hely mellett kupagyőztes is lett a Dunaferr. 
A gárda a nemzetközi porondon is folyamatosan bizonyított – 1997-től 2010-ig volt résztvevője a nemzetközi kupáknak, a legendás szezonban KEK-döntőig jutott, amely során végül 3 góllal alulmaradt a világverő spanyol Pamplona gárdájával szemben.

Szépen sorban befut mindenki 

És valóban, szépen sorban befut mindenki, az edzői gárda is megérkezik az „aranymester” Skaliczki Lászlótól Imre Vilmoson, György Lászlón és Rapatyi Tamáson át Kolics Jánosig mindenki széles mosollyal üdvözli a hajdani tanítványokat – kacagtató megjegyzések is röppennek a plusz kilók, az őszülő tincsek vagy éppen egy-egy kihagyott hetes/ziccer kapcsán. Egy példa: Skala kapitány a meccsszituáció pontos részleteit is elevenítve idézi föl, hogy a már akkor topcsapatnak számító Szeged oda-vissza legyőzésekor Mohácsi Árpád az egyik találkozón 19 gólig jutott, aztán kettő (!!!) hetest és egy ziccert is kihagyva nem jött össze neki a 20-as álom – oké, a 19 sem kevés, de a 20 mennyivel szebb, ugyebár.

A hangulat, hadd fogalmazzak nagyon finoman, oldott. Előkerül egy büntetésfüzet, belőle egy papír kétszáz forintos (!!!), megy a találgatás, kinek és miért is kellett bedobnia, miközben az egyik ötletgazda, Bene Tamás (jelenleg a Balatonfüred ügyvezetője) kezéből éppen akkor csenik ki (kézishez méltó ügyes mozdulattal) a fotókkal, cikkekkel tömött mappát, amikor elcsípem néhány mondat erejéig. Először azt meséli el csapat néhány tagja már délután megérkezett, első útjuk a temetőbe, Takács József gyúró sírjához vezetett – kis kitérő; az emlékest helyszínén fotó és égő gyertya emlékeztet a gárda halottaira, Takács mellett a remek hálóőr Hernandez Vladimirra is, az eseményen a csapattagok egy perc néma vigyázzba is vágták magukat az emlékükre. De a temetőjárás után legurultak a csapat állandó rekreációs központjának számító Remixhez, valamint természetesen megnézték a sok-sok hazai sikernek otthont adó sportcsarnokot is; ez utóbbi helyszínen túl sok változást nem tapasztaltak.
De honnan jött az ötlet? A szó innentől Bene Tamásé:
– Igazság szerint Tombor Csabi tett ki egy képet a facebookra azzal, hogy lám, milyen gyorsan elröppent két évtized a bajnoki cím elhódítása óta. Innentől egyenes út vezetett a mai estéig. Sok-sok szervezéssel jutottunk idáig, és nagy köszönet mindenkinek, aki ebből is kivette a részét, itt elsősorban Kósa Gáborra, Bene Gyulára és a helyszínt biztosító Sándor Péterre gondolok, de látva az arcokat, tapasztalva a hangulatot, hadd mondjam azt, hogy simán megérte. Többekkel beszéltem már, és mindenki azt mondja, hogy igen, így kell, itt kell lenni – és persze többen azt is felhozzák, hogy mintha tegnap történt volna velünk ez a csodás siker. 

„A közösség ereje, a közönség szeretete”

Hasonló húrokat pendített a vacsora előtt adott tévés interjúban a csodacsapat kapitánya, Rosta Miklós is, aki a szó összes létezhető értelmében a gárda oszlopa, meghatározó vezéregyénisége volt – és akinek jellemző fordulatait a szombat esti megmozduláson is vég nélkül idézték a többiek. Miki szerint is hatalmas fegyvertény, hogy két évtized után is összejött a gárda:
– Bene Tomi mesélte, hogy mindenki azonnal igent mondott a hívó szóra – és itt meg már elég csak körülnézni, hogy ne legyen kétség: kerülhetett bárki akárhová is innen, máig ható közösségi szellem fűzi össze ennek a csapatnak a tagjait. Én is csak a szépre és jóra emlékszem – 1997-től 2010-ig játszottam a Dunaferrben, nem kérdés, hogy a sportpályafutásom csúcsa ehhez az egyesülethez, szakosztályhoz, csapathoz köt. És persze most is vallom: minket a közösség ereje és a közönség szeretete motivált leginkább – a sikereink a szakmai háttér mellett erre a két tényezőre épültek!
A két meghatározó szakosztályelnök, dr. Sándor Péter és dr. Bene Gyula szép emlékekkel pettyezett köszöntője után szintén a csapat titkáról faggattam Skaliczki Lászlót – a remek edző több tényezőt is sorolt:
– Nagyszerű, képzett játékosok, akik egyúttal jó emberek, remek közösséget, valódi csapatot alkotó személyiségeken alapult a Dunaferr-csoda, amely mellett kristálytiszta szerepek voltak kiosztva mind a szakmai stáb, mind a vezetés részére. Személy szerint is nagyon örülök annak, hogy részese lehettem a gárda sikereinek, hiszen az akkori Dunaferr egyfelől komoly potenciált jelentett – vitán felül a világ egyik legjobb klubcsapata volt! Ugyanakkor van még egy, ritkábban emlegetett tényező is: az egyesület és a szakosztály vezetése szó szerint példás feltételeket teremtett a hatékony szakmai munkához – ez a profi szemlélet messze megelőzte a korát. Végül hadd említsek meg még egy tényezőt: a közönség szeretete, a szurkolók rajongása is lenyűgözött. Dunaújvárosban akkor nagyon jó volt sportolónak lenni – aligha véletlen, hogy a csúcs évben öt csapatunk is bajnoki címig jutott!

(Fotó: Végh Zoltán)